9.5 fejezet - Amikor megfenyegetnek

Gergő

Dühös vagyok, haragszom, és csalódtam. Mindez Boginak köszönhető. Ez a lány megváltoztatta az életem, akárcsak a gondolkodásmódomat. Hittem abban, hogy ez egy különleges, és szép kapcsolat lehet. Noha nehézségekkel, de működhet. Aztán megláttam az arcát, mikor rájuk találtam. Kipirult, enyhén talán izzadság cseppek is gyöngyöződtek a homlokán, de erre nem mernék megesküdni. Sejtettem, hogy mi történhetett köztük, hiszen nem vagyok ostoba.

A bizalmam megingott, emiatt nem tudok úgy rátekinteni, ahogy eddig tettem. A legjobbnak azt látom, ha véget vetünk ennek. Talán nem mellettem van a helye, noha ez a gondolat számomra fáj. Különösen azért, mert az eddigi napok túl jók voltak. Alkalmakkor úgy gondoltam, hogy ráerőltetem magam, azonban akárhányszor viszonozta a közeledésem, másképp vélekedtem.

Viszont, egyikünk eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy valaki ránk talál, aki nem is sejtett semmit sem a kapcsolatunkról. Öröm az ürömben, hogy az igazgató helyett Andrea az a személy. Azonban hogyan magyarázom el, hogy mi is történt itt az imént? Aki használja az eszét, az rájöhet. Bezárkóztam egy tizenhét éves lánnyal, akinek arca könnyáztatta, és talán rajtam is látszik, hogy bizony, az én tekintetem sem száraz. Ebből nem arra asszociálnának, hogy a sportról csevegtünk.

– Netalán megzavartam valamit? – Beljebb lép, hogy bezárja az ajtót. – Bogi miért sír? És te? – néz rám egy pillanatra. – Minden bizonnyal nem a kedvenc foci csapatok veresége miatt. Na persze, fogalmam sincs, hogy szeretitek-e azt a sportágat, vagy, hogy egyáltalán foglalkoztok-e egy csapattal is.
– Andrea…

– Ne mondj semmit, Gergő! – emeli fel egyik kezét. – Korábban is sejtettem már, hogy nem szimpla tanár és diák kapcsolatban álltok – tekintetét Bogira veti –, és ahogy látom, jól rá is hibáztam. Tisztában vagy vele, hogy miattad börtönbe is kerülhet? Hogy miattad tönkre mehet az egész élete, mert illegeted magad előtte?
– Ne gondolj ilyenekre! – kelek rögtön Bogi védelmére. – Kicsit sem mutogatta magát, szóval ne állíts ilyet, kérlek!

– Szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy kérlelj! – Szemében tisztán látszik, hogy mennyire mérges. Tele van dühvel. – Az lenne a helyes, ha most rögtön az igazgatóhoz mennénk. Minden bizonnyal az mindkettőtöknek hatalmas probléma lenne, főleg neked, Gergő! De Boglárka sem úszná meg könnyen!
– Kérem… – szólal meg erőtlenül. – Ne tegye ezt! – Hangja rekedt, és le sem tagadhatná, hogy sír.

Bassza meg! Úgy átölelném, de rohadtul nem vagyunk abban a helyzetben. Eddig nem is jutott eszembe, hogy tönkreteszem az életét, pusztán az érzéseim miatt. Andrea Bogi elé lépked, amire késztetést érzek arra, hogy a lány elé álljak, mint valami pajzs, ami megvédi őt. Ehelyett azonban meg sem merek mozdulni. Olyan lehet ez az egész jelenet, mintha csak sakkfigurák lennénk, akiket ez a nő, kénye-kedve szerint pakol ide, és oda. Megteheti, hiszen ő van fölényben.

– Jobb lenne, ha te hazamennél! – Megérinti állát, így kényszerítve Bogit, hogy az ő szemébe nézzen. – Ami pedig köztetek van, azt felejtsd el! Tudod, megtehetném, hogy eláruljak mindent az igazgatónak, és a rendőröknek is. Biztosan szép szavakat intéznének hozzátok. A szüleid pedig minden bizonnyal csalódnának benned.

Nem épp a megfelelő időt választom a hősködésre, de odalépek, és Andrea kezét megfogva elérem, hogy eleressze. Állom a nekem szánt pillantását, egészen addig, míg Bogi ki nem robog innen. Az ajtó nyitva marad, a lány sírásának hangja pedig egyre távolabb kerül tőlünk. Érzelmek hada kerít a hatalmába. Keserűség, mert tudom, hogy vége van mindennek, ami Bogi és köztem volt. Düh, mert valaki ránk tört, ezzel elrontva mindent. Harag, amit önmagam iránt érzek. Szomorúság, amit a jövőm tartogat. Andrea elhúzza kezét, aztán szemét az enyémbe fúrja. Mosoly jelenik meg száján, miközben karjait összefonja. Miért hiszem azt, hogy a markában akar tartani? 

– Nem szokásom senkiről sem rosszat feltételezni, de szándékosan akartál ránk törni, jól gondolom? – Nem terveztem tegezni sosem, ezúttal azonban szükségesnek érzem. Meglehet, a tisztelet, amit felé mutattam, már eltűnt.

– Ha ennyire okos vagy, miért csábítottál el egy fiatal lányt? Azt ne mondd nekem, hogy a következményekről teljesen elfeledkeztél, mert szerelmes vagy! Bogi szép lány, és okos is, de korántsem annyira, hogy eldobd miatta a hivatásod!

– Mégis mi vezetett rá arra, hogy beleavatkozz? – Teszem fel a kérdésem ingerülten. Megdörzsölöm a homlokom és hátat fordítok neki. – Nincs semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek.

– Igaz! – válaszolja könnyedén. – Ugyanakkor nem fogom végignézni, ahogy két ember elrontja egymás életét, ha szeretik egymást, ha nem. Be kell látnod, ez a kapcsolat nem élt volna sokáig. És biztos vagyok benne, hogy ennek Bogi is a tudatában van.

– Mit teszel, ha utána megyek, és folytatom? – Valamiért a józan eszem használhatatlan. Mintha űznék valamit, amit sosem érek utol. Vágyom rá, akarom, kurvára akarom, pedig tudom, hogy Andrea szavai józanok. Hallgatnom kellene rá, de Bogi…

– Attól tartok, akkor képtelen leszek cselekedni. Pont úgy, ahogy más is tenné.

Megérint kezével, pusztán azért, hogy elérje, szembe forduljak vele. Barátságos tekintettel mér végig. Téves következtetéseket vontam volna le róla? Ahogy az elmúlt időszakban viselkedett, zavaró volt. Szándékosságot éreztem abban, hogy szinte minden lehetőséget kihasználva tapadt rám. De úgy tűnik, csak józanul gondolkodik, és úgy is beszél.

– Lenne egy javaslatom – tart némi szünetet –, méghozzá az, hogy mi ketten egy párt alakítsunk.
– Mi van? – nézek rá értetlenül. – Erre semmi szükség! – ellenkezem azonnal. – Nem fogom megjátszani magam, senki előtt!

– Talán neked fel sem tűnt, hogy pletykálnak rólatok?

Lefagyva meredek arcára. Pletykálnak? Bogiról és rólam? Hogy nem vettem ezt észre? Ennyire vak lettem volna? Mindkét kezemmel hajamba túrok, és szívesen süllyednék el a földbe, egészen le a pokolig.

– Örülök, hogy ez felért egy pofonnal. Valóban, pletykálnak, és nem túl jó dolgokról van szó. Ezért sürgősen meg kell húzni egy határvonalat, még mielőtt az igazgató úgy nem dönt, hogy magához hivat benneteket!

– Ezért játsszuk el, hogy egy párt alkotunk?! – Lábaim elvisznek hozzá, hogy arca előtt álljak meg. – A pletykák után, mégis ki venné be, hogy van köztünk bármi is?

– Látom, nem vagy képes felfogni! – emeli feljebb hangját. – Ha nem változtatsz a helyzeteden, akkor könnyen megütheted a bokád! És ki tudja, hogy mi lenne Boglárkával.

– Bassza meg! – A falnak döntöm a hátam, miközben mérlegelem magamban a dolgokat.

Ez az egész az én hibám. Én voltam az, aki kezdeményezett, én csesztem el mindent. Nem Bogit ültetnék le, hiszen ha mások szemével nézem, akkor könnyen mondhatják azt, hogy megrontottam egy lányt. Akarata ellenére csábítottam el. És tagadhatnám mindezt, nem hinnének nekem. Szerintem meg sem hallgatnának. Miért is tennék?
Tudom, hogy Bogi a védelmemre kelne, de abból újabb téves következtetéseket vonnának le. Számomra minden út egy zsákutca.

– Azt javaslom neked, hogy mutatkozz velem, hitessük el, hogy egy párt alkotunk. Hogy akik ide járnak, vagy akik itt oktatnak, azt lássák, hogy a pletykákból semmi sem igaz. Vagy ezt választod, vagy azt, hogy most rögtön megkeresem az igazgatót, és kitálalok neki mindenről! Tagadni egyikőtök sem tudná, hisz az arcotokra lenne írva minden!

Nyelek egyet, mert úgy érzem, kiszáradtam. Semmi haszna. Akár fenyegetés, akár nem, be kell látnom, ez az egyetlen lehetőségem. Más megoldás nem maradt. Talán az, hogy elmegyek, de az felérne egy vallomással. Azután pedig Bogi lenne megbélyegezve. Semmi esetre sem akarok ártani neki. Elviselhetetlen lenne számomra, ha szenvednie kellene; így hát szenvedek én helyette.

– Rendben! – egyezek bele végül. – De Boginak nem árthatsz, nem sértegetheted, és semmiféle megjegyzést nem tehetsz neki, ami bántaná őt!

– Ne aggódj, kedvesem, haja szála sem görbül majd!

Lélektelenül oktatok, mintha a lelkem egy másik helyen lenne, miközben a testem a valóságban mozog. Akárhányszor meglátom Bogit, hasonló érzéseket mutat kifelé. Ha tekintetünk találkozik, pusztán a véletlen miatt, mindketten másfelé fordítjuk fejünket, és megyünk tovább. Milyen szerencse, hogy testnevelést oktatok, nem pedig más tantárgyat. Képtelen lennék magyarázkodni.

Andrea továbbra is a közelemben tartózkodik, amikor csak teheti, de ezúttal hozzám bújik, eljátssza, hogy súg valamit, majd ha szükségesnek véli, meg is csókol. Sokak szeme láttára. Túl jól tud színészkedni. Mintha erre a szerepre született volna. De nincs jogom arra, hogy ítélkezzek. Így hát, eljátszom én is, amit kell.

– Ma végre péntek van! – közli a nyilvánvaló tényt, miközben a kávéját kortyolja. – Boglárka teljesen maga alatt van, ami várható volt. De nem ezzel szeretnélek terhelni, így is van elég gondod, szerintem. Ráadásul – elenged egy mosolyt –, te is láthattad a héten.

– Láttam. – Egy nyeletre gurítom le a forró kávét, ami égeti a torkom. Szörnyű érzés. – És ha ezzel akarsz egy kést a szívembe döfni, akkor jó úton jársz!

– Mit szólnál, ha tartanánk egy kis műsort?

Tekintetével a hátam mögé pillant. Sejtem, hogy ki is tartózkodik ott. Andrea nem várakozik, a mellettem lévő széken foglal helyet, egyik kezét a vállamra teszi, míg másikkal az államat fogja meg, így képtelen vagyok ránézni. Szánk összeér, ő lehunyja szemeit, én azonban nem. Nem csókol meg, nyelvünk sem érintkezik, amiért igazán hálás lehetek, mert erre képtelen lennék. A szeretett lány jelenlétében, nekem már ez is sok. Bele sem merek gondolni abba, hogy mit gondol. Hogy mi járhat a fejében. Ha egy életre megutál, meg is érdemlem.

Így már nem nézhetek a szemébe. Elárultam őt, vagyis ezt hiszi majd. Túl lendültem rajta. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Szeretem őt, és az ő érdekében játszok el egy szerepet. Egy olyan szerepet, ami kegyetlen, de azzal nyugtatom magam, hogy ezt csakis miatta tudom elviselni. Nem számít senki, csak ő.