9. fejezet - A szertár ajtaja mögött

Bogi

Elképesztő, hogy mennyire tud rohanni az idő; ahogy az is, hogy mennyire meg tud változni a környezetem. Nem csak a tájra gondolok, hanem az emberekre, akik körülvesznek. De ne siessünk ennyire. Az esti csók óta, valahogy másképp viselkedem. Nem változtam meg, sokkal inkább, mintha kivirultam volna. Akárcsak egy rózsa. Egy élénk vörös rózsa, mely folyamatosan öntözve van. Gergő, amikor csak teheti, csókolózni akar. Néha soknak érzem, de vannak pillanatok, amikor bármit megadnék azért, hogy hozzám érjen.

A csoki ízű csókunk óta eltelt már jó néhány hét. Vagyis pontosan annyi, hogy december legyen. Hideg napok köszöntöttek ránk, emiatt pedig elő kellett vennem a kabátom. Talán idén hó is lesz, de ezt nem tudhatom. Találkoztam a szüleimmel is, akiknek hiányzom, de jól megvannak. A kapcsolatomról egy árva szót sem mondtam számukra.
Visszatérve, történt néhány dolog, ami váratlanul ért. Elsősorban az, hogy Laura és Tomi összejöttek. Szobatársam azóta úgy vigyorog, mintha minden egyes napján ajándékot kapna. Tomi viszont rám sem néz, mintha levegő lennék. Nem is vártam mást, mióta lehülyézett, és hozzám vágott két labdát. Ha visszagondolok arra, még mindig fájnak azok a szavak.

Akárhogyis, ha Laura boldog, nem zavar, ha Tomi semmibe vesz. Nekem úgyis ott van Gergő. Jó látni, hogy a barátnőm jól érzi magát, és emellett boldog. Ami Bálintot illeti, nos, összejött azzal a lánnyal, aki elől eddig menekült; vagyis az exével. Nem tudom a részleteket, de amikor csak tehetik, enyelegnek. Aranyosak lennének, de van valami különös, amikor rájuk nézek. Bár semmi közöm hozzá, így nem is fontos. Ami a legfontosabb, az Andrea, vagyis a matek tanárom. Napközben folyton Gergő nyakán lóg. Kihasznál minden lehetőséget, amit csak kap. Vannak, akik össze is boronálták őket. Ez rosszul esik, még akkor is, ha tudom, hogy Gergőnek csak én számítok.

Kedvességből engedi magához közel, mégis félek, mert lehet, hogy viselkedés szempontjából nem épp csábító, de külsőleg… Túl szép ahhoz, hogy bárki visszautasítsa. Persze nem akarok kombinálni, de nem tehetek róla, ha így érzek. Laura szerint, a féltékenység nem bűn. Annak a jelképe, hogy szeretem Gergőt. Ő a másik, aki tud a vele való kapcsolatomról. Elmondtam neki. Tulajdonképpen kihúzta belőlem. Elmondása szerint, folyton vigyorgok, de nem tudta, hogy miért. Nem adódott más lehetőségem, mint az igazság.

Nem ítélt el, épp ellenkezőleg; izgalmasnak találta és eldöntötte, hogy támogatni fog. Azzal kezdte, hogy kifejezte utálatát a matek tanárunk iránt. Persze csakis a kollégiumi szobánk falai között. Vagány lány és szókimondó is, azonban vannak dolgok, melyeket ő sem merne megtenni. Fontos számára a tanulás, és a szakma megszerzése is. De ha csak ketten vagyunk, mindent elmond, ami zavarja, vagy nyomja a lelkét. Az azonban érdekes, hogy a kapcsolatáról nem beszél. Persze nem is áll szándékomban faggatni.

Érdemes említenem valamit a tanulásról is. A szakmai órák a legjobbak. Kaptunk egy közös feladatot, miszerint egy komplett ebédlői asztalt kell megcsinálnunk. Az egész osztálynak. Lelkesen állok hozzá, hiszen szeretem, még annak ellenére is, hogy titkos viszonyom van az egyik tanárommal. A vele való kapcsolat veszélyes, ennek ellenére a szenvedélyemtől nem távolodtam el. És ez a feladat csak feltölt, jól érzem magam, amikor alkothatok. Persze a következő órám tesi lesz.

– Várod már, hogy újra láthasd, ugye? – kérdezi Laura, miközben felveszi a fehér pólóját.
– Tudod jól, hogy nem fogunk egymásnak esni.

A lányok öltözőjében nyugodtan beszélgethetünk, hiszen csak mi ketten vagyunk. Felveszem a tornacipőmet, amit be is kötök. Amint ezzel megvagyok, felállok. Ő is készen van.

– Tudom, de megnéznélek kettőtöket – vigyorodik el. – Biztosan izgalmas. Egy érett férfi, aki még jól is csókol. Mázlista vagy! – kacsint rám.
– Na igen, az vagyok. Leszámítva azt, hogy ha lebukunk, ő húzza a rövidebbet. Jó vele lenni, de nagyon kell vigyáznunk.

– Elhiszem, de ha eddig nem voltatok ostobák, akkor később sem lesz gondotok, ha továbbra is figyeltek.

Ugyan már nem válaszolok erre, csak gondolatban. Vigyázni fogunk, én legalábbis ezen vagyok. Többször is körbenézek, mielőtt bármit tennénk is. Szerencsére Gergő sem akar látványosan viselkedni. Az ígéretünk egymásnak nem felejtődött el, de képtelen lennék arra, hogy ez idő alatt ne tegyünk semmit. Hogy ez jó, vagy rossz, azt nem tudom.

Kisétálunk az öltözőből, miközben a fiúk is így tesznek. Egymás mellett van a kettő, csupán az övéké van előrébb, így a hátunk mögött sétálnak. Bár van pár srác, aki megelőz. A szertár előtt elhaladva egy pillanatra megtorpanok. Valamennyire nyitva az ajtó. Késztetést érzek arra, hogy bemenjek, de nem tehetem. Mégis, itt állok és várok.

– Miért nem mész be? – Laura keze a vállamra kerül. – Úgysem foglalkoznak azzal a többiek, hogy mit csinálunk – suttogja fülembe. – De ha gondolod, magamra terelem a figyelmüket.

– Nem szükséges, de…

Hirtelen ereszt el, majd lök be a szertárba. Szerencsére nem esem el, bár nem kellett sok hozzá. Durcás arccal nézek rá, de ő csak nevet, aztán bezárja az ajtót. Sóhajtok egyet. Hihetetlen ez a lány. Nem tudom eldönteni, hogy segíteni akar, vagy szórakozik a helyzetemen.

– Bogi?

– Igen! – válaszolom, bár nem tudom, hogy miért. Mármint, ez nem egy névsorolvasás. – Kell segíteni?

– Nem, nem szükséges. Már minden a teremben van, ami kell.

Elpakol pár labdát a helyére, aztán elém lép. Arra számítok, hogy megcsókol, de helyette felvesz a padlóról egy bóját, aztán kapok egy simogatást az arcomra, majd ellép mellettem, hogy magamra is hagyjon. Aggódó tekintettel nézem mindezt végig. Váratlan viselkedés ez tőle. Máskor élt volna a lehetőséggel, de most mégsem. Remélem, hogy semmi komoly. Egy pillanatra leveszem a szemüvegem, közben hallom, ahogy nyitódik, majd záródik a szertár ajtaja. Háttal állok, így nem látom, de biztos vagyok benne, hogy Gergő tért vissza. Amikor megfordulok, rájövök, hogy tévedtem.

– Hogyhogy? – Csak ennyit bírok kinyögni. Ugyan a szemüvegem nincs most rajtam, mégis tudom jól, hogy ki az. – Eddig sikeresen néztél levegőnek, vagy netán azt hitted, hogy Laura vagyok? Nem mintha, hasonlítanánk…

– Nem vagy olyan helyzetben, hogy így beszélj! – Közelebb lép. – Annak néztelek, és nézlek még most is.
– Ha így van, miért zártad be az ajtót? Szerinted nem fog visszajönni? Tudja, hogy itt maradtam.
– Kicsit sem érdekel! – válaszolja hűvös hanggal.

Valamiért úgy érzem, hogy fázom. Visszateszem a szemüveget, hogy lássak. A fényviszonyok itt továbbra is rosszak, aminek most igazán örülök. A labdákhoz lép, az egyiket a kezébe veszi. Ugye nem? Ijedten meredek rá. Nem teheti meg megint. Elég volt akkor elviselni. Nem szeretném újra átélni.

– Ne aggódj, nem vágom hozzád. Nem azért jöttem be, hogy keménykedjek veled.

– Akkor miért? – kérdezem ingerülten. – Nem hiszem, hogy azért, mert…

Hirtelen hallgatok el. Nem hiszem, hogy azért, mert… Mert még mindig azt érzi? Talán gyávaságnak gondolja, de a hátamat mutatom felé. Ostoba lenne, ha utánam futna továbbra is. Úgysem viszonoznám. Ugyanakkor, nem értem, hogy miért van itt.

Hallom, ahogy a labda pattog a padlón egy kis ideig, majd elgurul valamerre. Néma csend tör ránk, azonban a többiek hangja hallatszik, akárcsak Gergőé. Éppen az osztályomnak magyaráz. Váratlanul ér, mikor melegséget érzek a hátam mögött. Megérzem leheletét a fülemnél, így tudom, hogy közvetlenül a hátam mögött áll. Lehunyom szemem, és félek attól, ami jön.

– Minden a te hibád! – Hangja gúnyos, és megvető. – Csak te tehetsz arról, ami itt történik!

– Nem értem! – suttogom ki szavaimat. Nem értem, tényleg nem értem. Csak azt tudom, hogy reszketek, miközben a szemem lehunyva. Borsódzik a hátam, a szívem gyorsabban ver.

– Nem akarlak bántani – folytatja suttogva –, pusztán zavar, ami itt folyik.

– Miért nem Laurával törődsz? Hiszen együtt vagytok, nem?

Képtelen vagyok szembe fordulni vele, noha már nem lehunyt szemmel állok. Az egyik zsámollyal szemezek, bár annak nincs is szeme, így ez csak egyoldalú. Nem segít ez sem, pedig most igazán szépnek tűnik az az egyszerű eszköz.

– Erre nem fogok válaszolni! Csak szerettem volna tudatni veled valamit. – Hangjából eltűnt a korábbi megvetés. – Ha nem nagy kérés, megfordulnál?
– Miért? – kérdezem csökönyösen. – Ha annyira közölni akarsz valamit, gyere a szemem elé!

Egy cuppogás után úgy tesz, ahogy mondtam. Ebből ítélve, nem szívesen teszi, de ez legyen igaz rám is. Ha akar valamit, tegyen érte. Talán lehet, hogy véletlen, de pont az egyik lámpa alatt áll meg. Félve nézek rá, ahogy megijeszt a reakcióm is. Úgy zakatol a szívem. Minden bizonnyal azért, mert félek attól, mit tesz velem. Váratlanul ér, ahogy megragadja a pólómat. Pont, mint akkor, amikor a padon elmondtam neki, hogy Gergővel csókolóztam. Azonban most nem jön senki, aki megvédene. Kényszerít arra, hogy közelebb lépjek hozzá. Megragadom kezét, ami fogva tart, reménykedve abban, hogy így elenged, mindeközben érzem, hogy egész testemben remegek.

Nem mond semmit, pedig várnám. Magyarázattal tartozik. Tudni akarom, hogy miért ilyen durva velem. Nem azt mondta, hogy nem akar bántani? Mégis megteszi, és ez nem tetszik. De ahelyett, hogy egyikünk is megszólalna, csak csendben vagyunk. Fogalmam sincs, hogy mire gondol, hogy mit érez. Hogy miért tesz ilyen dolgokat? Bosszantó a viselkedése, és én véget akarok vetni ennek.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezem, miközben állom a tekintetét. – Ha utálsz, mondd ki! Felesleges kertelni, nem könnyebb kimondani? 

– Korántsem vagyok olyan gonosz, amilyennek hiszel.

Közelebb hajol, s noha nem szándékozom állandóan lehunyni a szemem, mégis így teszek. Félek ettől a távolságtól, mármint, ami nincs is köztünk. A szorításán lazít, de továbbra sem enged el, ahogy én sem eresztem a kezét. Vajon mit gondolnék, ha külső szemmel nézném ezt a jelenetet? Biztosan félre érteném, ahogy más is. De mégis, hogy lehetne ezt értelmezni? Itt van egy lány, aki hevesen dobogó szívvel reagál egy erőszakos cselekedetre. Ha ezt kívülről látnám…

– Bogi! – Lágy hanggal szólít meg.

Lassan nyitom ki szemem, hogy aztán ránézzek. Szabad kezével megérinti arcom, amire azzal reagálok, hogy én megszorítom az övét. Kérdeznem kellenne, de nem jut eszembe semmi. Ajkaira téved tekintetem, és nem értem, hogy mi történik. Közelebb hajol, egészen addig, míg a szánk össze nem ér, de nem csókol meg. Lüktet a fejem, olyan, mintha fájna, de mégsem. Miért reagálok így, ha Gergőt szeretem?

– Nem … értelek… – lehelem ajkaira. – Miért csinálod ezt?
– Azt hittem, elég okos vagy ahhoz, hogy kitaláld.

Szemem kikerekedik, ugyanis sosem láttam még őszinte mosolyt az arcán. Összeszorítom a szám, majd nyelek egyet. Én Gergőt szeretem, nagyon is, de… akkor vajon miért tetszik, ahogy most rám néz? Miért akarom, hogy megcsókoljon? Képes lennék megcsalni azt a férfit, akit szeretek, holmi kósza érzelmek miatt?

– Ha gondolod, eleresztelek és tehetünk úgy, mintha ez meg sem történt volna.

Igen, az lenne a helyes, bár én leszek az, aki levegőnek néz majd. Érzem, hogy ismét lazít a szorításán, de én magam nem eresztem el. Látom rajta, hogy most ő a meglepett fél, de elhihetné, ha azt mondanám neki, hogy én is csodálkozom önmagamon.

– Képtelen vagyok azt feltételezni, hogy többet akarsz. Nem a tanárunkba vagy szerelmes? – Hangja ismét hűvös.

– És te? Te kibe vagy szerelmes? – kérdezek vissza dühvel a hangomban.

Most ő az, aki összeszorítja ajkait. Talán megfogtam? Homlokát az enyémhez nyomja. Lehet, hogy így akar válaszolni? Szomorú tekintettel nézek rá. Hát még mindig?

– Miért? – kérdezem keserűen. – Miért pont én? Képes voltam olyan emberbe szeretni, akivel nem lehetne semmilyen viszonyom. És te pont egy ilyen lányt fogtál ki! Ostoba vagy!

– Ez rád is igaz! – Eltávolodik. – De jogom van eldönteni, hogy kit szeressek, vagy épp kit nem!
– Ez rám is igaz! – elengedek egy halvány mosolyt. – Mikor akarsz elereszteni?

– Te vagy az, aki fogva tart.

Ez nem igaz! – válaszolnám, de tudom, hogy én tévednék. El kell engednem, de valamiért képtelen vagyok rá. Bár tudnám, mit is akarok. Úgy kapaszkodom kezébe, mintha attól félnék, elesem, vagy lerogyok a földre. Hát nem arra készült, hogy megcsókol? Valamiért, mintha a fejembe látna, ismét túl közel kerül hozzám. Eddig fel sem tűnt, milyen jó illata van.

– Szándékkal jöttem ide, de nem olyan egyszerű veled!

Kezét megérzem a derekamon, amitől kiráz a hideg. Ösztönösen hunyom le szemem, immáron harmadjára. Talán számolnom kellenne. Nem kezdeményezek, csupán várok. Remegő kezekkel szorítom az övét, miközben közelebb von magához. Semmilyen távolság sincs közöttünk. Ez az egész helyzet abszurd.

Összerezzenek, amikor megérzem nyelvét ajkamon. Túl kába a fejem, mégis meghallom, amikor erőteljesen kopog valaki az ajtó túloldalán. Ez megmentett. Pont jókor jött, a lehető legjobb pillanatban. Azonnal eltávolodom tőle, hogy minél hamarabb kinyissam. Elfordítom a kulcsot, aztán kitárom az ajtót, hogy Gergővel találjam szembe magam. Kérdő tekintete először engem mér végig. A pólóm mennyire gyűrött azon az egy ponton? Kipirult az arcom? Ha igen, mennyire? Látszik rajtam, hogy mit akartam? Mennyire lesz dühös rám? Hiszen arra készültem, hogy megcsalom.

– Menjetek a tornaterembe! – A hangja túl rideg. – Ne itt enyelegjetek!

Tomira rá se nézett, de nem ez a dolog zavar. Képes lettem volna arra, hogy eláruljam őt. Valamennyire meg is tettem. Hogy nézzek így a tekintetébe? Szemem könnybe lábad, de nem tudok mozdulni. Úgy kellene tennem, ahogy ő kér, de nem megy. A padlót bámulom, miközben ketten maradunk a szertárban, ezúttal az ajtó nyitva marad.

– Gergő… – Felemelem a fejem, hogy tekintetünk találkozhasson. – Az imént…

– Nem! – Egyik kezét felemeli, hogy elhalgatasson. – Nem érdekel! Az órák után beszélhetsz, mert úgy vélem, van miről!

Mielőtt válaszolhatnék, faképnél hagy. Kétségek között, de nem panaszkodhatok, hiszen én tettem valami olyat, amit nem fog megbocsátani nekem. Az ígéretünket meg is szegtem. Tulajdonképpen hátba döftem. Akárcsak Laurát, aki minden bizonnyal érdeklődik Tomi iránt. Másképpen miért lenne ilyen boldog? Nagy nehezen rá tudom venni magam, hogy kilépjek erről a helyről. Hogy ezek után mi lesz, azt nem tudom. Teljesen biztos vagyok abban, hogy semmi sem lesz ugyanaz, főleg nem Gergővel.

Az utolsó óra után kapok egy üzenetet, miszerint a szertárban vár. Beszélgetni akar. Ki tudja, talán véget is vet ennek az egésznek. Pedig még el sem kezdődhetett igazán. De találgatni nem akarok, csupán elindulok, nem törődve senkivel. A teljes napomat megpecsételtem, és kedvem sem volt semmihez, és senkihez. Szívem szerint haza mennék a szüleimhez, de azzal csak aggódást okoznék számukra. Nem marad más, csak a szembesítés. A beszélgetés Gergő, és köztem.

Mikor belépek, becsukja az ajtót, kulccsal pedig rá is segít. Helyet foglal az egyik zsámolyon, míg én a táskámat leteszem a földre. Keresztbe fonja karjait, de nem néz rám. Maga elé mered, és gondolom vár.

– Én… – kezdek bele. – Sajnálom! Most biztos megvan a véleményed rólam, és ha rosszat gondolsz, megértem.

– Valóban. Rosszat gondolok – emeli rám tekintetét –, és semmi olyanon nem agyalok, ami miatt meg kellene bocsátanom. Láttam, hogy hogyan néztél ki. Nem tetszett!

– Gergő, nos – sóhajtok egyet –, hibát követtem el, tudom. Teljesen tisztában vagyok ezzel, de, akit szeretek…
– Nem tudom, hogy én vagyok-e az – szakít félbe. – Ezt akartam hinni, bíztam is abban, hogy ez a kapcsolat különleges. Az egymásnak tett ígéretünk is csak üres szavak halmaza volt, semmi több.

– Ez nem igaz – rázom meg fejem kissé, miközben a könnyeimmel küzdöm –, én tényleg szeretlek! Szeretlek, és tartani akarom magam ahhoz, amit mondtam. Kérlek, hidd el! – csuklik el a hangom.

Feláll a zsámolyról, hogy lassú léptekkel teremjen előttem, leeresztett kézzel. Ahogy lenéz rám, feltűnik, hogy tekintete szomorú. Csalódott bennem, emellett megtörtem benne valamit. Nem akarom őt bántani, sem lehangoltnak látni. Fontos lett nekem, vele akarok lenni, érinteni, csókolni. Egyszerűen csak szeretni.

Bal kezével megérinti arcom, aztán a másikkal is ugyanígy tesz. Fejét lejjebb hajtja, amire azzal reagálok, hogy lábujjhegyre emelkedem. De nem enged, inkább vállamra helyezi kezét, hogy elnyomjon magától. Meglepetten figyelem, miközben egy könnycsepp folyik végig arcomon.

– Nagyon sajnálom, de nekem ez így nem megy! – Kezét elveszi, tesz hátra pár lépést. – Jobb lenne, ha befejeznénk. – Szipog egyet. – Talán így lenne a legjobb. Talán ez ébresztett rá minket arra, hogy köztünk semmi sem lehet.

Tekintetem elhomályosodik, reszketek, miközben hevesen ellenezném, de csak addig jutok, hogy enyhén megrázom fejem. Beszélni akarok, mondani valamit. Nem engedhetem el így, mert tudom, hogy megbánnám. Nem szeretném elveszíteni őt, főleg így.
Elsétál mellettem. Gondolatban megállítom, de valójában semmi sem történik, csak állok egy helyben, miközben sírok. A kulcs fordul egyet a zárban, az ajtó kinyílik, Gergő szájából pedig egy név kúszik ki.

– Andrea? – kérdezi megilletődve.
– Hogy? – fordulok a nő felé, miközben a hely kezd egyre hűvösebb lenni.

Hideg van, egyre hidegebb, és talán valami erős zaj is hallatszik a fülemben. Lavina… Elindítottunk egy lavinát, ami maga alá temet majd.

– Mit csináltok itt? – lép beljebb. – Mi folyik itt?

– Csak… segítettem… valamiben…

A makogás nem segít, csak ront a helyzeten. Most jobban reszketek, mint eddig, és rettenetesen fázom. Lebuktunk. Csessze meg, lebuktunk. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Gergőre sem merek nézni. Fenébe.