8. fejezet - Fájó szavak

 Bogi

A bocsánatkérésem után, elsétáltam, hátra sem pillantva rá. Képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Sajnálatot érzek iránta, mert olyan valakit szeret, aki ezt nem viszonozza. Hogy őszinte legyek, kedvelni sem kedvelem; de nem érzem úgy, hogy ez az én hibám lenne. Ahogy eddig rám nézett, össze sem hasonlítható azzal, ahogy tegnap nézett rám. Még mindig előttem van, hiába próbálom kizárni a gondolataimból.

Aludnom kellene, de hiába. Nem megy, ráadásul álmos sem vagyok. A horkoló Laura miatt is nehezen menne. A telefonomért nyúlok, ami hajnali három órát mutat. Pontosan ugyan ennyi időm van kelésig. A friss levegő segítene vajon? Csak akkor tudom meg, ha kimegyek.

Hideg van, de már az októberi hónapban járunk; az is igaz, hogy csak az elején. Vékony kabátomon összehúzom a cipzárt, ami alatt egy pulcsi rejlik. A farmerem nem vastag, így a lábam lefagy, de nem bánom. Szükségem van erre, hogy kitisztuljon a fejem. Túl sok dolog történt az elmúlt hetekben. Olyan intenzív volt minden. Ezeket pedig fel kell fognom.

A főtéren minden csendes és sötét; egy árva lélek sem jár erre. A szél néha megmozgatja a fákat. A tíz emeletes házak most ijesztően hatnak. A lámpák fénye elég csekély, így sok dolgot ki sem tudok venni. Mindezeknek zavarónak kellene lenniük, mégis, tetszik. Képes megnyugtatni, így helyet foglalok egy padon. Az eső kellemes illata bekúszik orromba, emiatt veszek egy mély levegőt.

Amikor először ebbe a városba jöttem, elveszettnek éreztem magam. Nem ismertem senkit, csupán azzal voltam elfoglalva, hogy elvégezzem az asztalos szakmát, emellett pedig, büszkévé szeretném tenni a szüleimet. Megmutatni nekik, hogy ami számukra érthetetlen, az nekem sokat jelent. El is engedtek, különben nem lennék itt. Az a fél év valahogy gyorsan elrepült, és mire észbe kaptam, már jött a második év. Nem hittem volna soha, hogy egy olyan személy lép be az életembe, aki teljesen felforgatja azt. De neki sikerült.

Mindössze tizenhét vagyok, tudom jól, hogy könnyen befolyásolható; átverhető; és talán naiv is, de nem tartom magam ostobának. Képes vagyok jól átlátni a dolgokat, de én is követhetek el hibákat, hiszen mégis csak emberből vagyok. Nekem is lehetnek ballépéseim, akárcsak másnak. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nem táplálok szerelmet Gergő iránt. Ennek tudatában, mégis mellette akarok lenni. Fogni a kezét, megcsókolni, átölelni, és olyan dolgokat tenni, amit egy pár tesz egymással.

Ami képtelenné teszi mindezt, az a kora. Huszonnyolc éves, felnőtt, és érett férfi. Azt a bizonyos felnőttkort csak a következő évben fogom átlépni, addig pedig megpecsélhetem a sorsát, egy életre. És elég fontos nekem ahhoz, hogy ne tegyem meg ezt vele. Ez a helyzet szörnyű, és rosszul esik. Nem akarok ártani neki; így az egyetlen megoldás, hogy békén hagyom. Még akkor is, ha ez összetöri a szívem.

Laura igazán izgatott, kora reggel óta pörög, és nehéz megállítani. Ami engem illet, hajnali ötig ültem a hidegben; gondolom túl sokáig, így nem csoda, hogy csöpög az orrom. Sírtam is. Jól esett, de nem vagyok vidám, épp ellenkezőleg. Szívesen maradnék a kollégiumi szobám nyugalmában, de ez a lány nem ereszt el; persze nem szó szerint értve.

A portásnak köszönünk, aki csak bólint, aztán ránk sem hederít, persze mi sem szánunk rá több időt. Az udvarra megyünk, ahol az osztályunk pár tagja is ott van. Tomi is, de amint megpillant, el is fordul.

Ha az ő helyében lennék, ugyanígy cselekednék, szóval megértem. Kicsit azért rosszul esik. De ismerve az érzéseit, nem hibáztathatom semmiért sem.

– Jó reggelt srácok! – köszön csilingelő hangon Laura. – Készen álltok a mai napra?

– Ja, készen! De gondolom te jobban, mint mi – feleli Bálint.
– Naná! Ki ne állna készen egy újabb nagyszerű napnak? – karol bele váratlanul Tomi karjába, akin nem látszik, hogy ellenkezne.

– Nahát, Lau! – csillan fel Bálint szeme. – Talán van köztetek valami?

– Nincs. Még! – kacsint a fiúra egyet.

Nevetésben törnek ki a többiek, csak Tomi és én nem. Kedvem támadna elrohanni; és hogy meglegyen rá a kibúvom, észreveszem őt. A lábaim maguktól mozdulnak, és meg sem állnak, csak akkor, amikor a szertárhoz érek. Miért is jöttem utána? Nem tudom.

Amikor megpillant, előveszi a kulcsot; én pedig mindenféle kérés nélkül lépek be. Bezárja az ajtót, és azonnal ajkaimra tapasztja a sajátját, amikor felém fordul. El akarom lökni, aztán elrohanni, de… De egyszerűen nem megy. Szemem könnybe lábad, és hagyom, hogy lekússzon, egyenesen a kezére, mellyel arcomat érinti. Talán emiatt távolodik el, hogy aztán aggódó szemekkel nézzen az enyémbe.

– Nem… Nem folytathatjuk ezt tovább! – Egyre több könny jelenik meg, amiket nem folytok vissza, mert sírni akarok. Szeretném, ha látná. – Be kell fejeznünk ezt, mert…

– Nézd, Bogi – homlokát az enyémhez nyomja –, tudom én magam is, de már képtelen vagyok arra, hogy távol maradjak tőled! – Eltávolodik, de kezét arcomon tartja továbbra is. Egy puszit hint a számra, majd a bal szememre, aztán a jobbra.

Ha ilyen édesen bánik velem, nem tudok majd véget vetni ennek. Egy részem nem is akarja, hogy elbúcsúzzam tőle. Hüvelykujjával letörli könnyeimet.

– Tudom, túl gyermeteg kérés lesz ez tőlem, de miért nem tartjuk titokban mindazt, ami köztünk van, vagy ami lesz, esetleg azt, ami most van?

Tekintetében csillogást veszek észre. Egy tiltott románc. Helyes lenne ez? Megtehetjük? Mennyire fog fájni ez az egész? Ha nem is most, de a jövőben nehéz lesz.

– Mi lenne a helyes? – kérdezem szipogva. – Képesek leszünk mindezt titokban tartani? Mi lesz, ha tudomást szereznek róla? Téged nem csak kirúgnak, de le is csuknak. Ezt pedig nem szeretném.

Csalódottan néz le rám, én pedig ugyan ezzel az érzéssel nézek fel rá. Elenged, aztán gondolkodóba esik. Helyet foglal az egyik zsámolyon. Megdörzsöli arcát, aztán térdére támasztja. Elé lépkedem, leguggolok, tenyeremet karjára helyezem. Cselekedetemre rám pillant.

– Mi lenne, ha megvárnál? – bököm ki az ésszerű tényt. – Úgy értem, ha végzek, utána nem hiszem, hogy lenne akadálya bárminek is. – Elengedek egy halvány mosolyt. Ennyit talán megengedhetek magamnak.

– Képes lennél arra, hogy egy harminc évessel legyél együtt? – Váratlanul kulcsolja össze kezeinket. – Addigra talán semmi sem marad abból, amit most érzel, vagy amit én.

– Nem tudhatjuk meg, amíg nem teszünk egy próbát.

– Tetszik, hogy ilyen érett gondolkodással rendelkezel – hajol közelebb.

Tudom, hogy mit szeretne, így készségesen adom meg neki azt a csókot, amire én magam is áhítozom. Amikor ajkunk összeér, valaki kopogása zavarja meg. Gergő azonnal elereszt, én pedig megpróbálok elbújni. Most jut eszembe, a táskámat otthagytam. Magamat korholva, a labdás polc mögött rejtőzöm el. Az ajtó nyílik, és egy jól ismert csilingelő hang üti meg füleimet. A matek tanárom, már megint… Talán szándékos? Ugye nem?

– Ismét a szertárban, kedves Gergő? – nevet kacéran. – Tudom, hogy hamarosan kezdődik az első órád, de szánnál nekem pár percet?

– Ha szükséges, akkor nincs akadálya. De ha már így alakult, meghívom egy kávéra.

Még mindig magázza, és bár nem akarom, de ezen muszáj vagyok mosolyogni. A lépéseikből ítélve, egyre távolabb kerülnek, mivel jól hallom, így az ajtót nem zárhatta be. Persze nem léphetek ki rögtön, várnom kell egy kicsit.

Csupán pár perc telik el, amikor ismét léptek zajára leszek figyelmes. Nem áll szándékomban kukucskálni, de emiatt maradnom kell még. Az ajtón két koppanás, aztán a léptek újra hallatszódnak, egyre közelebb ér. Visszatartom a levegőt. A szívem zakatol mellkasomban. Aztán meglátom, hogy ki is tört rám. Kiver a víz, megdöbbenten nézek az illetőre.

– Miért? – kérdezem.

Válasz helyett levesz egy labdát, megpörgeti kezében, majd hozzám vágja. A kezemet találja el. Nem fáj, hiszen közel áll hozzám, azonban mégsem esik jól. Ismét lekap egyet, és újból megteszi ugyanazt, ezúttal viszont a szívemre céloz. Remegek, de magam sem tudom, hogy miért. Félek talán? Amikor egy újabb labdát vesz kezébe, nem bírom tovább.

– Hagyd abba! – kérem könnyes szemekkel. – Elég!

Továbbra is néma marad, azonban a kosárlabda erőteljesen csapódik le a földre, ami miatt összerezzenek. Haragszik, nagyon is haragszik, különben nem tette volna ezt.

– Tudod – kezd bele monológjába –, megértem, ha visszautasítasz. Nem esett jól, de nem is vártam azt, hogy a nyakamba vesd magad. Azt hittem, hogy nem vagy ennyire ostoba. De rájöttem, hogy hülyébb vagy, mint hittem!

Kiskoromban anyám egyszer pofonvágott, mert leejtettem egy értékes vázát, ami széttört. Megragasztani nem tudta volna. Fájt, csípett, és sokáig éreztem; de ez a pár szó, sokkal rosszabb, mint az a pofon volt anno. Úgy érzem magam, mint akinek bevertek egyet. Sírnom kellene, sőt, zokognom, de nem jön ki semmi. Helyette valami más történik, ami olyan, mint amikor az a bizonyos váza eltört; pontosan ugyanaz a hang hallatszik. De… rajtam kívül senki sem hallja, csak én.

Nem érdekel, hogy ellógom az óráimat, ahogy az sem, hogy a táskámat ott hagytam. Minél távolabb vagyok attól az iskolától, annál jobb nekem. Menekülök, ismét. Tisztában vagyok ezzel, de mit tehetnék? Nem bírnék egy légtérben lenni vele. Bár tudom jól, hogy nem lóghatok el minden egyes nap. Ott a holnap, aztán a holnapután, és még több, mint két év.

A Csónakázó tavon túl van egy hely, ahova senki sem jár. Egy elhagyatott épület rejlik ott. Tökéletes ez ahhoz, hogy senki se találjon rám. Ahol sírhatok úgy, mint egy kislány, akitől elvették a legdrágább játékát. Leülök, miközben testem rázkódik a zokogástól, amit semmi esetre sem tartok vissza. Leveszem szemüvegem, ami miatt nem látom tisztán a tájat, homályossá válik minden.

Lassan nyitok be a szobába, amit már megosztok valaki mással. Jelenleg nincs itt, talán elment valahova. Kicsit örülök is, hogy magányos lehetek, ha csak egy kis ideig is. Bezárom az ajtót magam mögött, aztán leülök az ágyamra. Úgy döntök, hogy hátra szeretnék dőlni, mert a sok sírás elnehezítette a szemem, ez pedig azt idézte elő, hogy álmos lettem. Amint hátam megérinti a puha matracot; melyen van egy virág mintás lepedő, szinte azonnal el is alszom.

– …ed! Ne zajong annyira!

Szemem lassan nyílik ki, az erős fény miatt hunyorgok. A szemüvegemet le sem vettem magamról. Még szerencse, hogy nem tört össze.

– Nem tudtam, hogy pápaszemmel osztozol egy szobán.

– Pápaszem? – kérdezi furcsa hangon Laura. – Ne hívd így!

– Ugyan már! Nem panaszkodik miatta.

Lassan ülök fel, hogy aztán szembe forduljak velük. Bálint jelenléte meglep, mert nem számítottam rá, hogy valaha ebbe a szobába beteszi a lábát. Most mégis itt van, hogy kajánul vigyorogjon Laurára.

– Jól aludtál? – kérdezi egy lágy mosollyal. – Nem akartalak felébreszteni, így inkább leléptem, hogy csend legyen.

– Csak jöttem én! – folytatja Bálint. – Ugye nem baj, hogy itt vagyok?

– Nem, nem baj – felelem egykedvűen. – Egyébként – nézek Bálint szemébe –, attól, hogy nem teszem szóvá, igenis zavar!

A mosolya eltűnik, helyette bűnbánó tekintettel néz vissza rám. Nem baj, talán így megérti. Lecsúszom az ágyról, hogy a telefonomért nyúljak. Mikor megnyomom az oldalsó gombját, látom, hogy lassan nyolc óra lesz. Mennyit aludtam vajon? Talán lehet, keveset, mert még mindig úgy érzem, hogy álmos vagyok.

– Ó, Bogi – szól rám Laura –, ha neked nem gond, egy kicsit magunkra hagynál?

– Hát – húzom el szám –, persze.

Az öltözködéssel nem kell vesződnöm, ugyanis le sem vettem magamról semmit. Elsétálhatnék a boltig, úgyis kellene valami, ami fokozza a jókedvemet. Szerencsére van itt egy olyan üzlet, ami kilencig még nyitva van. Magamhoz veszem a pénztárcámat, aztán kilépek az ajtón, ami lassan csapódik be. Kicsit sem tartozik rá, hogy ki kivel kavar, így semmi esetre sem szólok bele.

Belépek a kis üzletbe, ahol nem sok ember van. Kissé meleg van itt, de ezt lehet a légkondira fogni. Azt azért érdemes megemlíteni, hogy nincs hideg odakint. Az édességek felé sétálok, ahol egy kókuszos csokira esik a választásom. A kezembe veszem, aztán feltűnik, hogy valaki mellém sétál. Magasabb nálam, persze nem sokkal, de hihetetlen, hogy ennyiszer a társaságába kerülök. Véletlen lenne?

– Ha gondolod, megveszem neked. – Ezt mondja, de választ sem várva, kiveszi a kezemből. – Szeretnél még mást is?

– Nem, azt hiszem.

Elindul a pénztárhoz, ezzel a hátát mutatja felém. Ha vele leszek, megláthatnak; kivéve, ha elköszönök tőle, miután kisétálunk innen. Ahelyett, hogy megmozdulnék, végignézem, ahogy megveszi azt a csokit, amit én szerettem volna magamnak. Kifizeti, persze nem csak azt, aztán felém fordul, nekem pedig eszembe jut mindaz, amit korábban mondott; aztán az is, amit Tomi mondott.

– Jössz?

– Szabad? – Kérdésére, kérdéssel reagálok.

Tekintetén látom, hogy elkomorodik. Nem ostoba, tudja, hogy miért is kérdeztem ezt az imént. Kissé közelebb lép; bal kezében a csokit szorongatja, végül felém nyújtja.

– Tudom, hogy mire gondolsz.

Elveszem az édességet, aztán belenézek szemébe.

– Persze, hogy szabad. Főleg, ha rólad van szó!

Miért mond ilyeneket? Ezzel csak nehezebbé teszi a dolgokat. Képtelen leszek csak úgy elmenni, ha így áll hozzám, és mindahhoz, ami köztünk van. Hiú reményeket kelt bennem, attól pedig csak rosszabb lesz.

– Tudom, hogy mire gondolsz – tesz egy lépést felém –, és volt időm gondolkodni azon, amit mondtál korábban. Nem könnyű kérés volt az tőled, de ha nem változnak az érzéseink, akkor képes leszek várni rád.

– Komolyan? – Kikerekedett szemmel nézek fel rá. – Képes lennél ennyit várni rám?

– Bogi – érinti meg arcom –, rád képes lennék örökké is várni. – Egy apró puszit nyom számra. – Egyébként, ráérsz?

– Persze. Úgyis kiűztek a szobámból.

– Akkor, azt hiszem, hogy egy ideig az én társaságomat kell élvezned.

Helyet foglalunk egy padon, ami a bank épülete előtt helyezkedik el. Szerencsére takarásban vagyunk, ugyanis a posta épülete, pontosan előttünk helyezkedik el. Így senkinek sem szúrunk majd szemet. A csokit leteszem magam mellé, persze úgy, hogy ne a földön kössön ki. A hideg, szeles levegő miatt kissé fázom, de elég közel ülök hozzá, így testének hője, kellemes hatással van rám.

– Van valami, ami érdekel – fordítom felé fejemet. – A matektanár, és te…

– Nincs semmi sem köztünk – húzza mosolyra száját. – Látványosan viselkedik, de nem érdekel; főleg nem úgy, ahogy te gondolod. A hozzá hasonló nők sosem érdekeltek.

– Értem. – Egy nagyobb kő esik le a szívemről. Ennek örülök. – Korábban azt kértem, hogy várj rám, de ezzel nem azt akartam mondani, hogy ne is vegyük észre egymást. Mármint…

Váratlanul ér, ahogy megérinti arcomat. Lágyan, és kedvesen; emellett eléri, hogy ne nézzek félre. Ha akarnék, sem menne. Lassan hajol közelebb, én lehunyom a szemem. Csókjának olyan íze van most, mint a csokinak. Túl édes. Olyan érzést kelt bennem, amiért úgy érzem, nem akarok tőle elszakadni. Talán emiatt bújok hozzá. De ő sem rest, hiszen a karjai közé zár. Úgy öleljük egymást, mintha nem lenne holnap; pedig tudatában vagyunk annak, hogy igenis el fog érkezni.