7. fejezet - A váratlan vallomás

Bogi

Kezem a tanári asztalon támaszkodik, miközben fenekemet kissé neki nyomom a bútornak; bár akár rá is ülhetnék. Minden figyelmemet elveszi, leginkább azzal, hogy szinte átkarol. Mindkét tenyere a fa laphoz nyomódik, miközben tekintete hol a számra, hol a szememre téved. Álmomban sem mertem volna erre gondolni; mármint, arra a helyzetre, amibe keveredtünk. Egy hete még a barátságát kértem, viszont nem számítottam arra, hogy neki nem ez a szándéka. Finom illata bekúszik az orromba; a közelsége okozta melegsége engem is képes feltüzelni. Mindeközben a csókjára áhítozom, és tudom, hogy ő is ezt érzi; pontosan ugyanezt.

Nem kell attól félnem, hogy bárki benyithat a terembe, mert gondoskodott róla. Bezárta. Ráadásul mára vége az óráknak, így nem sok ember van az épületben. Kettesben vagyunk; Tomi sincs itt, hogy közbeavatkozzon, ahogy tette eddig. Csak Gergő, és én.

– Most pontosan mit szeretnél tőlem? – teszem fel kérdésem suttogva; noha tudom, senki sem hall minket. – Túl közel vagy! – Felülök az asztalra, emiatt szemünk egy vonalban helyezkedik el.

– Nem tudom, hogy mit kellene tennem veled, de…

– De?

A szívem olyan hevesen dobog, hogy semmi hasonlat sem jut eszembe; de ez nem számít, főleg nem ebben a pillanatban. A kezem mintha önmagától mozdulna, hogy megérintse az előttem lévő férfi arcát. Az a férfi pedig közelebb lép, még pedig azért, hogy ajkait össze tapassza az enyémmel. Gondolkodás nélkül viszonzom; nem törődve azzal, ez bűn-e, vagy sem. Talán őt sem érdekli, mert olyan természetességgel csókol, mintha nem az egyik diákja, hanem a szerelme lennék. Érzem, hogy karjai közé von; amitől furcsa érzés kúszik át gondolatomon, de képtelen lennék megmagyarázni.

Tenyerem alatt érzem, ahogy mozgatja ajkait; nyelve pedig táncot jár az enyémmel. Ölelésén szorít, emiatt akaratlanul nyögök bele szájába. Meglehet, hogy a kéretlen hang amiatt kúszott ki, mert a mellem az ő mellkasához nyomódott.

Csókunknak hirtelen vet véget, ami váratlanul ér. Amint szemem kinyitom, kérdő tekintettel nézek rá. Valamit elrontottam talán? De bármiféle válasz helyett, homlokát az enyémre teszi, így távolságot helyez közénk. Nem erre vágyom, és mivel ő kezdeményezett, így nem gondolom, mohóság lenne többet kérni, mint amennyit kapok. Viszont jól tudom, hogy a gondolataim ismeretlenek számára, így ebből semmi folytatás sem lesz.

– Miért hagytad abba? – tudakolom óvatosan.

– Csak nem folytatnád? – húzza mosolyra ajkait, közben eltávolodik.

– Te talán nem? – Megérintem bal karját, hogy magamhoz húzzam. – Ha már így alakult.

– Téged csókolni – lép újra közel –, olyan érzés, amit többször szeretnék érezni. Nem is gondoltam arra, hogy megálljunk, csak hát – vont ismét karjai közé –, képes voltál bele nyögni.

– És ez miért zavar?

– Azt hiszem, egyelőre nem kell tudnod.

Ezt mondja, de ő is tudja, hogy tudom jól, mire is gondol pontosan. Ez hízelgő, ugyanakkor a csóknál többre nem lennék képes.

Gondolataimat megzavarja azzal, hogy újból megcsókol; ezúttal gyengédebben. Kezemet mellkasára helyezem, az övé az arcomat érinti.

Lassan fordítja el a kulcsot a zárban, ne hallja senki, hogy távozni készülünk. Magam sem tudnám megmondani, mennyi ideig is voltunk itt; hamarabb tudnék arra válaszolni, meddig csókolóztunk. Kába vagyok, teljesen a fellegekben; és talán még olyan illatom is lehet, amilyen neki van. Amennyire összegabalyodtunk, nem meglepő. Tekintetem ráemelem, miközben ő háttal áll nekem; az ajtó pedig kitárul. Kábulatom se perc alatt köddé válik; köszönhető ez annak a személynek, aki velünk szemben áll. Tekintetéből árad a harag, vagy gyűlölet; nem tudom. Az eddigi dolgok miatt bűntudatom támad. Úgy érzem, hogy melegem van, vagy izzadok; mintha egy óriási terhet tett volna rám valaki. Bocsánatot akarok kérni, noha az kevés lenne.

– Miért nem lep meg, hogy itt talállak?! – veti nekem szavait. Mindezt ridegen; pontosan olyan szemekkel, ahogy eddig nézett rám.

– Én…

– Azt hiszem, felesleges lenne kertelni – szól közbe Gergő.

– Valóban, felesleges lenne! A vak is észrevenné, hogy mi is történik itt. Megrontja az egyik diákját, ráerőltetve az ostoba vágyait!

Ez nem igaz! – mondanám ki, de nem megy. Tominak igaza lenne? Nem akarom elhinni, ugyanakkor én voltam az, aki igyekezett józanul gondolkodni. A mai után elbuktam, és még csak meg sem bántam; eddig a pillanatig. Bele sem merek gondolni, hogy ha nem Tomi, hanem valaki más talál ránk. Azonnal az igazgatóhoz menne, amivel megpecsételné Gergő munkáját, a hivatását, amit szeret; a jövőjéről nem is beszélve, ugyanis le is csukhatják. Nem vagyok még tizennyolc, kis korúnak számítok még hónapokig.

Tudom jól, hogy mit kell tennem, hisz nem vagyok ostoba; még annak ellenére sem, amit tettem ezzel a férfival. Nem szokásom menekülni, most mégis ezt teszem: elfutok. Menekülőre fogom, azzal a tudattal, hogy holnap ennek nyoma sem lesz. Nem érdekel, hogy ők ketten mire gondolnak. Csak az jár a fejemben, hogy egyedül legyek.

Lerogyok a padra, ami a Csónakázó tó körül található meg. Süt a nap, de fúj a szél is; közben próbálom normalizálni a légzésemet, ami a futás miatt szapora lett. Néhány fa van a hátam mögött, amik lengedeznek, emiatt a földön lévő árnyékok táncot járnak. Szép látvány. Ez eszembe juttatja azt, amikor kicsi voltam; mert akkor rajongtam ezért. Jelen pillanatban azonban másra kellene gondolnom. Mi lesz ezután? Mit fogok tenni, ha kiderül, hogy mi van Gergő és köztem?

– Hát itt vagy! – Leül mellém a padra. – Ne várd azt, hogy csendben maradjak!

– Hogy? – nézek rá riadt szemmel. Nem teheti meg, hogy beszél; mindegy kiről is van szó.
– Próbáltam a háttérből figyelni kettőtöket, és azt hiszem, bőven eleget láttam – emeli rám tekintetét. Rideg, mint mindig. – Furcsák voltatok, amikor egymás közelébe kerültetek. A mai napon pedig követtelek. Sokáig voltál bent, és nem hiszem, hogy azért, mert korrepetált volna.

Mit kellene mondanom? Felesleges lenne ellenkezni. Korábban is tudta, ezúttal viszont elértem, hogy a gondolatai ne csak képzelgések legyenek. Nyelek egyet, elengedek egy sóhajt is; hátamat a padnak döntöm.

– Mit korrepetált volna, hiszen testnevelés tanár?

Felnézek az égre, ahol egy-két felhő látható csak. Néhány madár szárnyal odafenn, és egy repülő is látszódik, bár nem vehető ki jól, hiszen magasan van.

– Csókolóztunk – bököm ki hirtelen, tekintetét pedig kerülöm.

Teljesen váratlanul ér azzal, hogy felsőmbe markol, némileg előre rántva a padon. Kis híján le is esek onnan, de ez mégsem történik meg. Szeméből árad az utálat, vagy talán a megvetés, nem tudom, de ijesztő. Nem akarom, hogy így nézzen rám, ahogy azt sem, hogy ki oktasson. Tudom jól, hogy ostoba vagyok; de ha ezt hallanom kell…

– Hogy lehetsz ennyire hülye?! – rántja meg ruhámat újra. – Mégis mi a fene ütött beléd?

– Miért érdekel ez téged ennyire? – gurulok dühbe most már én is. – Mi közöd van hozzá? Én magam is tudom, hogy ez így nem helyes, de…

– Nincs itt semmilyen de! – hajol közelebb. – Ezzel tönkre teheted a jövődet! Gondolj a szüleidre! Mégis mit mondanának?

– Elnézést, de mit művel a lánnyal? – szól közbe egy ismeretlen hang. A tulajdonosa egy idős férfi, aki most lépett hozzánk. Tekintetéből meglepettség árad, némi aggódással együtt. – Ugye jól van? – teszi fel a kérdést felém.
– Semmi bajom, köszönöm.

Felállok; miután Tomi elereszt, hogy megigazítsam a felsőmet; aztán köszönés, vagy bármi más nélkül távozom. Tomi nem fogja leállítani magát; talán mára békén hagy, de ott van még a holnapi nap, ami ráadásul kedd. Félek, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége.

A kollégiumi szobám előtt elő kapom a kulcsom. Beillesztem a zárba, azonban azzal a ténnyel szembesülök, hogy nincs is zárva. Kihúzom, aztán benyitok. Két bőrönd fogad, amik az üresen hagyott ágy mellett vannak. Ettől a naptól kezdődően, nem leszek egyedül.

A táskámat lerakom az ágyam mellé; a kulcsot a szekrényre; mikor megfordulok, egy meztelen lánnyal találom szemben magam. Nem kellene meglepődnöm, mégis így teszek. Szőke fürtjei leérnek a melléig, a nyakán egy igen méretes tetoválás látható, ami átkúszik a vállára is. Szemei kékek, akár a tenger. Felállása magabiztos, amitől kisebbnek érzem magam.

– Mi az, tán nem láttál még nőt pucéran? Csukd be a szád, csajszi! – közli mindezt halálos nyugodtsággal. – Mindjárt felöltözök, ne aggódj! – Az ágyához lép, ahol pár ruhadarab foglalja a helyet.

– Ne haragudj! Kissé fárasztó napom volt, pihenni szeretnék. – Nem is tudtam, hogy nyitva volt a szám.
– Nem haragszom. – Magára veszi a kikészített cuccait. Mindegyik fekete. – Egyébként, Molnár Laura vagyok! – nyújtja felém jobb kezét.

– Hegedűs Boglárka! – viszonzom az üdvözlését.

A tegnapi nap egy része igazán rossz volt; így nem tudom, hogy a mai miként fog eltelni. Nem akarok összefutni Tomival, valamint ötletem sincs, miképp nézzek Gergő szemébe. De egyiküket sem kerülhetem el, ezt jól tudom. Álmosan is keltem fel, ami Laura miatt van. Sokáig beszélgettünk; számtalan dolgot mesélt el magáról, ahogy nekem is kellett magamról. Nem gondoltam volna róla, hogy ő is az asztalos szakma iránt érdeklődik; ami annyiból jó, hogy nem leszek egyedül, mint lány, ebben az osztályban.

Borongós idő lesz a mai nap, noha az esőnek semmi jele. Jelenlegi érzéseimhez viszont hű az időjárás állapota. Az első óra hamarosan kezdődik; viszont, mióta beléptem Laurával a terembe, azóta a fiúk vele vannak elfoglalva. Azonban nem ez az, ami zavar; hanem Tomi korábbi tekintete. Előző héten, még a barátjának szeretett volna, de a tegnapi nap óta, valahogy olyan érzésem van, mintha ellenségek lennénk. Végül is, teketóriázás nélkül ráncigált meg, persze korántsem volt ez olyan durva, mint amilyennek hangzik.

A csengőszóig van még pár perc, és mivel a szívem képtelen megnyugodni, így úgy érzem, valakivel beszélgetnem kell. De hogy pontosan kivel is, azt nem tudnám megmondani. Egyedül vagyok a zavaros gondolataimmal. Mit érzek Gergő iránt? Miért vágyom arra, hogy megcsókoljon, vagy csak magához öleljen? Erre a gondolatra, enyhe melegség járja át a testem. Elhamarkodott kijelentés lenne az, hogy szerelmes vagyok. Nem hiszem, hogy az lennék. Bár ki tudja, talán mégis. Ha valaki erre tudna válaszolni, annak szívből tudnék örülni.

Kitekintek az ablakon, és szembesülök azzal, hogy esik az eső. Ebben a pillanatban jövök rá, hogy magányos vagyok. Ugyan körbevesznek az emberek, de mégis egyedül vagyok, szinte mindig. Ha már itt tartunk, a szüleimet is felhívhatnám, vagy hétvégén haza is mehetnék. Talán képesek lesznek jó tanácsokkal ellátni. Szükségem is lenne rá; jobban, mint gondolnám.

– Tesink lesz most, ugye? – fordul felém Laura a második óránk után. Éppen a folyosón sétálunk, hogy az öltözőbe menjünk.

– Igen. Bár, őszintén szólva, inkább kihagynám.

– Miért? Jól jön egy kis mozgás – nyújtózkodik egyet, magasra tartva a kezét. – És úgy hallottam, hogy a tesi tanár eléggé helyes! – kacsint rám, miközben karjait leengedi.

Nem válaszolok, helyette inkább csendben maradok. Ha tudná, hogy mi történt eddig, talán nem állna szóba velem. Megigazítom a táskámat, aztán kissé gyorsabb tempóra váltok.

Az öltöző előtt Tomit pillantom meg, aki a falnak támasztja hátát. Valamiért kényelmetlenül érzem magam; és ha ez még nem lenne elég, Gergő sétál ki a szertárból, pont ebben a pillanatban. Megtorpanok, akárcsak a tanár. Képtelen vagyok bármire is, ami ésszerű lenne. Lefagytam, ezen pedig az sem segít, hogy Laura is jelen van. Gergő tekintete azt sugallja, hogy nem akar semmit sem tőlem, és ez fáj; de megértem, tisztában vagyok vele, mégis…

– Mielőtt elbőgöd magad, gyere velem!

Megragadja kezem, én pedig hagyom magam. Ellógom az órát, de nem érdekel.

Az udvaron van egy rész, ahol nem nagyon szoktak lenni; ahol elázni sem lehet, és ahol senki sem hallhat meg minket. Időközben az eső úgy ömlik, mintha az égiek megnyitották volna a tusolót. Azonban az illata betölti az egész helyet. Nem sírok, de nem is szeretnék. Különösen nyugodtnak érzem magam, amiért hálás vagyok, talán ennek a fiúnak.

– Mikor szoktál idejönni? – kérdezem, miközben a tájat figyelem. Egy autóút, némi házzal, amiknek esőáztatta tetői olyan hatást keltenek, mintha ez lenne a legszebb dolog a világon.

– Csak akkor, amikor jónak látom.

Táskámat leteszem magam mellé, félig ránézek. “Amikor jónak látom.” Talán ez a hely számára olyan, ahol lecsillapodhatnak a kedélyei. Megértem, mert hatással van rám is; vagy az is lehet, hogy az idő teszi ezt. Halvány mosoly jelenik meg a számon. Némi fuvallat hatására, pár esőcsepp megérinti arcom; miközben a szél szemem elé fúj pár hajtincset. Az eső kellemesen hideg, amitől megborzongok. Kezemmel megigazítanám, de ő megelőz. Mikor került ilyen közel hozzám? Miért érint meg? Talán meg kellene kérdeznem, de félek megszólalni. Fülem mögé igazítja hajamat; aztán ahelyett, hogy eleresztene, végig kúszik arcomon, egészen nyakamig; onnan pedig a tarkómra csúsztatja. Közelebb hajol, szemeimet lehunyom, de nem azért, mert várok valamire. Tetteivel meglep, akárcsak a reszkető testem, valamint a zakatoló szívem. Szétnyíló ajkaim közül kicsúszik egy sóhaj; de megérzem az ő leheletét is. Istenem, mi történik itt?

Kiráz a hideg, miközben mellkasom fel és le mozog. Félek kinyitni a szemem, mert nem tudom, hogy miként néz rám. Érez irántam valamit, vagy csak szórakozik? Ha belegondolok, hogy milyen volt az elmúlt napokban. Viszont én nem érzek iránta semmit.

– Mit szeretnél, mi történjen most? – suttogja szavait a számra.

Hogy mit szeretnék? Nem tudom. Kezeimmel megkapaszkodom vállában. El kell löknöm magamtól, persze nem durván. Épp csak úgy, hogy éreztessem vele, nem akarok semmit sem tőle. De ez mégsem megy. Tenyerem alatt érzem, hogy korántsem olyan testfelépítésű, mint Gergő; persze, hogy nem, hiszen velem egykorú.

– Ha nem válaszolsz, cselekszem majd magamtól.

– Várj! – bököm ki hirtelen, de a szemem továbbra is csukva. – Mit… pontosan mi az, amiért ezt teszed?

– Komolyan tudni akarod? – érinti ajkát a számhoz. – Akkor nyisd ki a szemed!

Eleget teszek kérésének. Arra számítok, hogy elenged, és elmagyarázza, hogy miért teszi azt, amit éppen tesz velem. De ahelyett, belenézhetek szemébe, túlzottan is közelről. Emellett, csak most jövök rá, hogy karjaival átölel, valamint kezem továbbra is a vállán nyugszik. Ha most azt fogja mondani, amire gondolok… Mielőtt még esélye lenne bármire is, megelőzöm.

– Talán – állok meg egy pillanatra –, érdekellek?

– Rögtön a lényegre, mi? – húzódik mosoly szájára. Kissé oldalra dönti fejét. – Igen, érdekelsz! Néha úgy érzem, nem érdemled meg, de akkor meggyőzöm magam az ellenkezőjéről. Amit azzal a barommal művelsz, kurvára felcsesz.

Kezeim lecsúsznak mellkasáig, kissé megnyomva azt; ő pedig elenged. Ha továbbra is így maradunk, ki tudja, milyen dolgok suhantak volna át az agyamon. Az eső továbbra is esik, meg-meg kopogtatva az ablakokat, valamint minden mást is, amit ér. Megigazítom magamon a ruhámat. Le sem tagadhatom, hogy zavarban vagyok. Vannak kérdéseim, amikre szeretnék választ kapni, ugyanakkor, Gergő… Tisztázni szeretném mindazt, ami eddig történt.

– Ha most miatta löksz el…
– Nem, mármint, nem csak azért. – Hogy összeszedjem a bátorságom, a hátamat mutatom felé, még akkor is, ha ez bunkóság. – Vonzódom hozzá, talán túlságosan is. Tudom, hogy ez nem helyes, szóval nem kell kioktatnod.

– Ha kioktatlak, azt nem azért teszem, mert okosabbnak akarok tűnni. Azért teszem, mert nem akarom, hogy elbaszd az életed. Illetve, önző célom is van, de azt nagyvonalakban már sejtheted.

Hirtelen jut eszembe valami. Egy olyan dolog, ami eddig örömöt okozott; még ha, csak egy kis ideig tartott is. A rózsák a padomon. Még mindig a szobámban vannak, bár néhány szirmot lehullattak már.

– A rózsák – mondom, miközben felé fordulok. – Te voltál az, igaz? Még hozzá azért, mert…

– Azért, mert szeretlek! – Arcát nem fordítja el, egyenesen a szemembe néz.

Mit mondjak erre? Részemről ez nincs így. Képtelen lennék olyat hazudni, hogy én is.

– Sajnálom – nézek szomorúan szemébe –, én ezt nem tudom viszonozni.