6. fejezet - A tanár gondolatai

Gergő

Félmeztelenül ülök a tükrömmel szemben; mindezt azért, hogy realizáljam, mi a fenét is művelek. Úgy gondoltam, ha szembe nézhetek önmagammal, menni fog. Hajamról csöpög a víz, mert pár perccel ezelőtt lezuhanyoztam. Reménykedtem abban, hogy ez segít, de nem. Utálok káromkodni, de kibaszott idióta vagyok! Beletúrok hajamba, amire ráférne egy szárítás; de ahogy az órára pillantok, rájövök, nincs több időm.

A buszhoz sétálva azon kattog a fejem; ha meglátom, mit teszek majd. Távol kellene maradnom tőle, de ahogy telnek a napok, valahogy egyre nehezebbnek tűnik ez. Pedig csak egy kölyök, nem pedig egy érett nő. Ha az lenne, már rég ágyba vittem volna, csak hogy kielégítsem a vágyaimat vele. Tizenhét éves, csak tizenhét; fogalmam sincs, hogy mikor tölti be azt a bizonyos felnőttkort. Nem mintha az lenne a szándékom, hogy utána tegyem a magamévá.

Ahogy körbenézek, azonnal észreveszem. Nyelek egyet. Nem hagy figyelmen kívül, hogy milyen öltözéket visel; persze semmi extra, de a rózsaszín szettje túl feltűnő. Nem simul a testére, és talán pont ez az, ami vonz benne. Nem áll szándékomban bámulni, így arra az irányba fordítom fejem, ahonnan a busz fog jönni. Előrébb sétálok, csak hogy hamarabb felszállhassak. Ha észre is vesz, nem törődöm vele. Átnézek rajta, akárcsak egy ablakon.

A jármű pont előttem áll meg, s mikor kinyílik az ajtó, felszállok. A hátul lévő székek egyikén foglalok helyet. Az embereket figyelem, de hazudnék, ha őt pont kihagynám. Tudom… Ablak… Egy idős férfi után bukkan fel. Nem ül le, inkább megkapaszkodik, és állva marad; közel az ajtóhoz. Derekát a korláthoz nyomja, tekintetével a tájat kémleli. Gyönyörű látványt nyújt; de mégis a legszebb az egészben, hogy velem szemben van. Egyértelmű, hogy már felfigyeltem arra, mennyire is szép. Ahogy a haja körbeöleli bájos arcát, telt ajkai túl hívogatóak.

Inkább jobban tenném, ha másra koncentrálnék. Az a bizonyos Tamás észrevette, miként nézek erre a lányra. Felnyitotta a szemem, hogy mennyire látványosan cselekszem. Ötletem sincs, hogyan kezeljem ezt az egészet, ami vele történt. Kétségem sincs afelől, hogy érdekli őt ez a lány. Nem szállnék vele szembe, mert önként hagynám, hogy megszerettesse magát Bogival. De, valamiért van itt egy de; és ez hatalmas probléma.

A buszról leszállva elhatározom magam: minél távolabb kell besétálnom az iskolába. Ha hátrafordul, ennek a döntésnek vége; szóval remélem, nem teszi meg. Tekintetem mégsem bírom levenni róla. Vajon mi az, ami ennyire húz hozzá? Mi miatt érdekel? Miért pont ez a lány? Ahogy elmélkedem, feltűnik, hogy valaki mellettem sétál.

– Jó reggelt, Gergő! – köszön rám Andrea, a szokásos flörtölős hangjával. – Ki hitte volna, hogy már ilyenkor összefutunk.

Csak egy mosollyal reagálok, és csak ennyi figyelmet kap tőlem. Vonzó nő, de ennél többet képtelen vagyok látni benne. Az előttem lépkedő lány viszont rájött, hogy kik is sétálnak a háta mögött. Csak egy apró mozdulattal reagált; szinte észre sem lehetett venni, az imént nekem mégis sikerült. Léptei is sutábbak; emellett biztos vagyok abban, hogy az arca kipirult.

– Ó, nahát! – folytatja Andrea, negédes hangon. – Aki előttünk sétálgat, az nem Boglárka?

– De, igen. – felelem kissé mérgesen.

Nem ismerem túl jól ezt a nőt, így hihetem, hogy szándékos? Mi oka lenne féltékenynek lennie egy gyerekre? Pár évvel ezelőtt volt egy olyan barátnőm, aki ott rúgott bele más nőkbe, ahol csak tudott; ha Andrea pont ilyen, akkor nem áll szándékomban barátkozni sem vele.

– J-Jó reggelt! – köszön megszeppenve, valamint felénk fordulva. – Sajnálom, de sietek!

Nyilvánvaló hazugság, ahogy tekintetünk találkozik egy pillanatra, ez világossá is válik. Csak most tűnik fel, hogy mindhárman megálltunk; emiatt ki is kerülnek egy páran. Kezd ez az egész helyzet, nagyon kellemetlenné válni.

– Ha siet, akkor menjen csak. Nem tartjuk fel. – válaszolom röviden. Nekem is úgy a legjobb, ha nincs a közelemben. – Órán úgyis találkozunk.

– Igen – fordít nekünk hátat, és szapora léptekkel távolodik el tőlünk.

– Milyen édes lány! – mondja egy mosollyal arcán. – Kíváncsi lennék, hogy a mai fiatalságnak mégis mi jár a fejében.

– Talán ez nem ránk tartozik.

Folytatjuk utunkat, azonban az eszem riadót fúj fejemben. Nem vagyok ostoba, ahogy Andrea sem. Szándékosan állította meg a lányt; ez pedig azt jelenti, hogy sejthet valamit. Ha ez így van, akkor tényleg jobban teszem, ha semmit sem csinálok. De ennél jobban nem tudom távol tartani magam Bogitól. Egy épületen belül vagyunk, bújócskázni pedig nem fogok.

A diákok sorakozva állnak előttem. Bogi van legelől, mivel ő az egyetlen lány ebben az osztályban. Nem tekint a szemembe, szándékosan néz mindenfelé, csak rám nem. Az én tekintetem sem fogja az ő mozdulatait figyelni. Úgy határoztam, hogy futni fognak, és mivel jó az idő, így kitessékelem őket az udvarra. Négy kör az atlétika pályán, ami körbeöleli a foci zöld gyepét. Sejtettem, hogy nem züllik hozzá a foguk; vagyis a fiúk egy részének, mert a másik része nem szól egy szót sem, amivel ellenkezne. A helyzetem nem túl rózsás, de attól még én vagyok a tanár, aki a szabályokat hozza. Megvárom, míg mindegyikük felsorakozik, aztán belefújok a sípba, amire ők elkezdik a futást.

A negyedik kör végén a legtöbben kifulladtak, így leültek a földre. Ugyan Bogi az egyetlen lány, mégis tökéletesen futotta végig az egészet. Azonban minden porcikám megfeszülten várta, hogy vége legyen, ugyanis az a Tomi fiú, el sem moccant a közeléből. Végig mellette futott, ez pedig bosszant. Az pedig, hogy így érzek, rettentően zavar. Kétség sem fér hozzá, valami gond van velem. De az órát folytatnom kell, így magamhoz hívom a társaságot. Pár fiút megkérek, hozzanak ki néhány gátat, amit futás közben kell átugraniuk. Az egyik része ezt fogja tenni, míg a másik kosarazik. Egy idő után cserélnek.

– Bogi – szólok hangosan a lánynak. – Kellene a segítséged. Gyere! – Ellenkezést nem tűrő hangon kérem.

Megszeppenve jön elém, pedig nem tett semmit, amivel ezt érdemelné. Az a fiú zsebredugott kézzel áll meg a lány háta mögött. Szemei ugyanolyanok, mint legutóbb, de már nem mutatom azt, amit korábban.

– Nem hiszem, hogy önt is hívtam volna – szólok Tominak. – Csak labdát hozatok vele.

– Megoldom azt én is!

Ezt mondja önelégült fejjel, mégis kezével megragadja Bogiét, aztán együtt mennek el. Francba! Mi a fenét művelek én? Nem vagyok különb annál a nőnél. Felsóhajtok, de tudom, valamit kezdenem kell magammal, mert ez így nem mehet tovább. Ha nem állítom le a tetteim, félek; valami olyat művelek, amit megbánok.

Az óra vége előtt elengedem a társaságot. Senkit sem kérek meg arra, hogy segédkezzen az elpakolásban. A következő osztály majd megoldja. Képtelen vagyok az önuralomra. Azt látni, hogy egy másik személy van a közelében… Pedig nem vagyok birtokló; ráadásul Bogi nem is az enyém. Sosem lehetnénk együtt, vagy ha mégis; nem hiszem, hogy egy vénemberrel szeretné leélni az életét. Muszáj vagyok megdörzsölni a homlokom, de tudom, ez úgysem nyugtat meg.

– Elnézést, Tanár úr!

Az ismerős hang meglep, kezemet leeresztem; hátamat a szertár ajtajának döntöm. Körbenézek, hátha itt van valahol az a fiú, de csak Bogi áll előttem.

– Leráztam azzal, hogy mosdóba kell mennem – mondja egy halvány mosollyal. – Sajnálom a mait! Meg úgy igazából az eddigi dolgokat is!

– Várj! – emelem fel kezem megadóan. – Miről is van szó? Tudod mit? – hadarom gyorsan. – Be a szertárba!

Hátamat mutatom felé, miközben zsebemből kiveszem a kulcsot. Amint kinyitom, betessékelem, rögtön utána kulcsra is zárom. Szembefordulok vele. Egyik kezével a másikba kapaszkodik, nem mer rám nézni. Én pedig nem bírom nem őt figyelni. Kiszolgáltatottsága nem tetszik, ugyanakkor érdekesen hat rám az a tény, hogy bezárkózik velem ide, nem fél.

– Miről lenne szó? – kérdezem. Bátorkodom két lépést tenni felé. – Mit szeretnél?

– Nos, tudja… – Leengedi kezeit, barna íriszével pislant rám.

– Csak mondd ki! – kezemet gyengéden teszem vállára, tenyerem alatt tisztán érzem, hogy egész testében megfeszül.

– Kezdem azzal – vesz egy mély levegőt –, hogy elég nehéz megmaradnom a közelében, és úgy hiszem, én sem vagyok közömbös önnek. – Ajkába harap egy pillanatra. – Gondoltam arra, hogy, szóval, hogy megcsóko… – áll meg hirtelen mondatában. – Hogy megcsókolnálak.

A szívem furcsa zörejt hallat.

– De nem vagyok egy ostoba lány, hiszen tudom, hogy ezzel milyen téren árthatok magának – magázódik újra. – Így az lesz a legjobb, ha többet nem jövök ebbe a szertárba, emellett nem nézek magára úgy, mintha a korábban említett dolgot szeretném és…

Hatalmas hibát követek el, tönkre tehetem azt, amit mindennél jobban szeretek. Ki tudja, hogy milyen lavinát indítok el. Azt sem tudom, hogy mi lesz a következő órámon; azonban abban biztos vagyok, hogy ajkaimat az övére tapasztom, miközben kezem arcára siklik. Nyelvemet óvatosan csúsztatom szájába. Érzem, hogy megremeg. Puha kezei megérintik enyémeket, miközben finom illata kúszik az orromba. Kiélvezem ezt a kis időt, amit kapok tőle. Óvatosan távolodom el. Eddig lehunyt szememet kinyitom, az övéi azonban csukva, de ajkai szétváltak. Gyönyörű látványt nyújt, mégis… Azonnal megbánom, amit tettem. Eltávolodom tőle, megfordulok, az ajtót kinyitom. Mindkettőnknek jobb, ha ezt elfelejtjük.

– Sajnálom! – suttogja szipogva, miközben kilép erről a helyről.

Nem. Én sajnálom! Ezt elszúrtam. Kurvára elbasztam! Hogy miként hozom helyre… Azt nem tudom.

Homlokomat az ajtónak nyomom; miközben próbálom magam nyugtatni, de úgyis tudom, mindez semmit sem ér. Kezemet ökölbe szorítom, azonban nem engedek a heves indulatoknak. Nem verhetem szét azt, amihez a fejem támasztom. A legjobb az lenne, ha most azonnal felmondanék. A helyzetemet ismerve azonban, ez lehetetlen számomra. Lenne itt egy másik megoldás is, de minden porcikám irtózik a gondolatától. Arról nem is beszélve, hogy ez rettentő kicsinyes tett. Ha a szükség úgy hozza, meg kell próbálni.

Kilépek a szertárból, amit kivételesen nem zárok kulcsra, hisz úgy sem megy be oda senki. Az időérzékem most teljesen köddé vált, így fogalmam sincs, hogy megszólalt-e a csengő, vagy sem. Bár a folyosón lézengő diákokból arra következtetek, hogy szünet van. A büféhez megyek, talán egy kávé jót tenne a fejemnek, ami most szédeleg. Az is lehet, hogy valójában csak úgy érzem; mintha a korábbi jelenet csak egy álom lett volna.

– Jó napot! – köszönök a nőnek. Belenyúlok a zsebembe, de csak most realizálom, hogy nincs nálam.

– Ha szeretné, később kifizetheti – mondja ezt bazsalyogva.

– Majd én állom! – szólal meg egy ismerős hang a hátam mögött. – Mit szeretnél?

– Csak egy kávé lesz!

– Hallotta az urat! – Ezt már az eladónak mondja.

Amint a kezembe kerül a fekete lé, némi cukorral; megköszönöm Andrea segítségét. Jókor volt jó helyen, de az is lehet, hogy csak követett. Eszemben sincs rosszat feltételezni róla, azonban sajnos jót sem. Mivel a csengő jelez, hogy elkezdődik a következő óra, így mindketten az ellenkező irányba megyünk. Gondoltam arra, hogy felhozom a témát, de meggondoltam magam. Senkit sem szeretnék becsapni, legyen akármilyen is a természete.

Miközben a cipőm kopog a kövön, amin lépkedek; szép lassan iszogatom a kávét. Keserű íze most igazán jól esik; és az, hogy ennyire forró, képes felmelegíteni bensőmet. Érdekes hatással van rám, akárcsak az a lány. Utólag belegondolva, talán nem kellett volna hagynom, hogy elmenjen. Vajon bement a következő órájára? Számtalan gondolat fut át az agyamon, de amint visszaérek, eszembe jut, hogy várnak rám. Órát kell tartanom; nem pedig Bogira gondolni.

Nem szokásom az, hogy a földön üljek; de most erre van szükségem, nyugtatólag hat rám ez a pozíció. A térdeimet kissé felhúzva helyezem el, míg karjaim testem mellett pihennek, tenyeremmel pedig támaszkodom a vörös kövön. Az utolsó órák véget értek, senki sem nyüzsög, vagy hangoskodik a folyosókon. A szertár ajtaja is már zárva. Teljesen egyedül vagyok. Nem is hagyom magamnak, hogy gondolkodjak, mert csak a fejem fájna. Azt viszont nem söpröm szőnyeg alá, hogy beszélnem kell vele. Ezúttal tisztázva mindent, valamint lezárni, és lehetőleg elfelejteni. De a csókunk óta nem láttam, mintha kámforrá vált volna. Meg kell hagyni, nem kis épületről beszélünk, de eddig észrevettem a jelenlétét. Eddig.

Hirtelen kúszik számra egy apró mosoly. Annak ellenére, hogy semmi sem lehet kettőnk között; az érintése, az íze, a finom illata; egyik sem akar távozni gondolataimból. Lehunyom szemem, fejemet felemelem. A csendre koncentrálok. Rettentő szükségem van erre; mint a levegőre, ami nélkül megfulladnék. Utoljára akkor éreztem ezt, amikor összevesztem apámmal. Húsz éves voltam, és hihetetlenül önfejű. Azt hittem, hogy nekem van igazam; hogy én tudom jól a dolgokat; ő pedig egy ostoba ember. Aznap felvezettem a Turul madárhoz, késő este volt már; szerencsére senki sem volt ott, de az a csend, ami ott várt… A kivilágított város maga volt a csoda, és olyan magasságból kicsinek is tűnt. A szél épphogy csak fújdogált, a levegő pedig felfrissített. Mindez megtöltött energiával. Másnap bocsánatot kértem. Beláttam, hogy tévedtem.

Van autóm. Fel is tudnék menni oda újra. Talán világossá válna, hogy mi lenne a helyes. Ebben az időben viszont nem lennék egyedül. Akaratlanul nevetek fel; szememet kinyitom, a mosoly az arcomra fagy. Egy barna szempár néz le rám, szép, ám vörös is. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy miért. Fel kellene állnom, de képtelen lennék most rá. A mosolyom eltűnt, helyette komoran nézem végig, ahogy leül mellém. Vállát az enyémhez nyomja. Feltűnik valami.

– A táskája? – érdeklődöm ridegen.

– A kollégiumi szobámban. – Felhúzza térdeit. – Visszajöttem. Talán nem kellett volna, de most már mindegy. Tudja – emeli rám tekintetét –, nem igazán értem, hogy mi is történik most.

– Valami olyan, aminek nem kellene!

– Ha ez így van, akkor miért teszünk úgy, hogy mégis csak legyen valami? – Elfordítja kipirult arcát. – A csók óta, képtelen vagyok bármi másra figyelni. Mintha megállítottuk volna az időt. Vagyis csak az enyémet. – Megenged magának egy félmosolyt, hogy aztán így nézzen újra rám.

– Talán az enyémet is – bátorodom fel, de szinte azonnal meg is bánom. Nem vagyok már fiatal, éppen ezért nincs jogom ahhoz, hogy úgy viselkedjek, akár egy tini. – Sosem kerültem még ilyen helyzetbe, így nem is tudom, hogy mit kellene tennem – döntöm hátra a fejem, kissé nekinyomva a falnak.

– Ilyen helyzetbe még én sem, de – fordul felém, nem csak fejével –, sokat gondolkodtam. Eszembe is jutott valami, ami talán segíthet egy másik útra terelni ezt az egészet.

Leptek már meg emberek az éles eszükkel; ahogy ámultam olyankor is, amikor valami váratlan dologgal találtam szembe magam. Ebben a pillanatban azonban felcsillant valami. Talán remény, remény egy olyan dologért, amiről még semmit sem tudok. Nem tudom miért, de a lány felé fordulok, így egymással szemben ülünk. Törökülésben, akárcsak ő.

– Nem hiszem, hogy köztünk lehetne szerelem, de ha mégis – tart egy kis szünetet –, az nem ebben az iskolában fog megtörténni. Amire gondoltam, ahhoz szükségem van az engedélyére.

– Miről lenne szó? – kérdezem gyermeki izgatottsággal. Képtelen lennék letagadni, hogy le vagyok nyűgözve.

– Lehetséges lenne, hogy tegezzem?

– P-Persze – dadogom. – De, pontosan mire is akarsz kilyukadni?

– Nos, mielőtt a lényegre térnék – vesz egy mély levegőt. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól az a csók. Különleges volt, ugyanakkor hiba is. Rájöttem, hogy nem akarom tönkretenni az állásod, egy ilyen dolog miatt.

– Ilyen dolog…

– Szóval szeretném, ha barátok lennénk!

– Barátok? – hökkenek meg. – Miért akarnál barátnak egy tanárt? – kérdezem összeszűkült szemmel.

– Mert csak így lehetek a közelében anélkül, hogy mások ne szóljanak meg!

Kezembe temetem arcom. Mindenre számítottam, csak erre nem. Késztetést érzek arra, hogy nevessek, de visszafogom magam. Még a végén azt hiszi, hogy kinevetem, pedig nem vetemednék arra. Ez a lány különleges, és ki tudja; talán pont ez az, amiért észrevettem őt.