5. fejezet - A fiú, aki nem is utál

A péntek, és vele együtt a hétvége úgy telt el, mintha nem is lett volna. Szombaton elmentem a plázába, bár nem vettem semmit. Gondoltam arra, hogy megnézek egy filmet; de a plakátokon túl nem jutottam tovább, így hát hazamentem. Vasárnap csak a tanulással foglalkoztam. A beszélgetésünk óta, valahogy nem lelem a helyem. Én magam is tisztában vagyok azzal, hogy így a legjobb; noha nem is alakult ki semmi sem köztünk, csupán megelőztük, hogy tényleg ne is legyen semmi. Ennek ellenére, magányos vagyok. Hiányzik a cukkolása; akárcsak az, amikor pimasznak szólított.

Az iskola folyosóján senki sincs. Túl korán jöttem be, de a hétfői napok amúgy is ilyenek. Kisétálok az udvarra. A borongós ég jelzi, hogy ma talán esni fog; és mintha induláskor éreztem volna az esőnek a jellegzetes illatát is. Persze nem mernék rá megesküdni. Helyet foglalok az egyik padon, miután a táskámat a földre helyezem, aztán hátamat a fának döntöm. Felpillantok az égre, mire egy esőcsepp ezt a pillanatot választja arra, hogy a homlokomon érjen véget az útja. Most jövök csak rá, hogy az én hangulatom, remekül illik ehhez az időhöz. Ebből a kálváriából valakinek a léptei hívnak vissza. Amikor ránézek, nem kissé lepődöm meg.

Nem tudom, hogy merjek-e hozzászólni, hiszen eddig semmi jót nem tapasztaltam tőle. Csak a haragos, gyűlölettel teli szemeit mutatta felém. Amikor először találkoztunk, észre sem vett; bár nekem elég hamar szembe jött a különcsége. Pár hét elteltével, már utálattal teli pillantásokat kaptam tőle. Azóta sem tudom, hogy mivel ártottam neki. Nem rémlik, hogy tettem volna bármit is. Leül mellém, amivel sikerül elérnie, hogy döbbenten pillantsak rá. Az első gondolatom, hogy eltévedt; vagy vakká vált hirtelen, de ez képtelenség.

– Megfordult a fejemben, hogy eltévedtél; vagy vak lettél – közlöm elég nyugodt hangszínnel. – Sosem kerested a társaságomat, így úgy gondoltam, hogy utálsz.

– Azt hiszem, tettem érte.

Pillantását nekem szenteli, de csak egy pillanatra. Elfordítja fejét, ezért én is így teszek. Ha mondani akar valamit, most van rá ideje.

– Nem utállak. Ha úgy néztem rád, annak más oka volt.

– Bal lábbal keltél fel, vagy…

– Vagy…

Felhorkant, amire egy halovány mosoly jelenik meg arcomon. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a jelenet valaha megtörténik. Ha a múltban felhozza valaki, kinevetem. Azonban most mégis itt ül mellettem egy olyan személy, akiről azt gondoltam, gyűlöl. Ha nem érez így, akkor vajon miért kaptam azt a szempárt tőle, amivel azt üzente: látni sem bírlak? Talán egy nap elárulja majd.

– Azért azt érdemes tisztáznunk, hogy láttam, milyen szemekkel néz rád a tesi tanárunk.

A kijelentése miatt, a számon lévő mosoly köddé válik. Helyette rémült pillantást kap. Máris lebuktunk? Pedig semmi sem történt, amit jelenteni kellene bárkinek is.

– Nincs köztünk semmi! Akármit is láttál, csak…

– Nem kell magyarázkodnod! – fojtja belém a szót. – Nincs abban semmi, ha jóképűnek látsz egy idősebb férfit! A gond akkor van, amikor hagyod magad. Naivan besétálsz a csapdájába, mert…

– Egyáltalán nincs igazad! – fojtom most belé én a szót. – Ha azt mondom, hogy semmi sincs köztünk, akkor úgy is van! – Nem akarok kiabálni, mégis hangosabb vagyok a kelleténél, de felbosszantott. 

Miért ítélkezik úgy, hogy semmit sem tud? Beleszól anélkül, hogy kértem volna a segítségét. Egyébként is, ő lenne az utolsó, akihez mennék; bár abban a helyzetben is alaposan átgondolva. Jobbnak látom, ha távozok, így felállok. Elsétálok előtte, de hirtelen ragadja meg csuklómat; miközben az égen lévő felhők úgy döntenek, hogy itt az idő benedvesíteniük a tájat. Enyhén megszorítja, tekintetünk találkozik. Megint ugyanaz… Utálattal teli szempár. Az imént nem azt mondta…

– Szóval, mégiscsak utálsz? – teszem fel a kérdést, felvont szemöldökkel.

– Nem! – tesz előre pár lépést, miután feláll. – Őt nem kedvelem.

Az eső, még ha lassan is, de eléri, hogy ne sokáig maradjon száraz a hajam. A szemüvegemen megjelennek a cseppek, amitől a látásom nem épp a legjobb. Mégis… Nagyon is jól látom, hogy mi is történik most. Rajtam akarja levezetni a haragját, mert a tanárnál erre nincs lehetősége. Itt egy ostoba lány, aki céltáblának tökéletes. Azt viszont nem tudom, hogy Gergőnek ezzel mivel is fog ártani?

– Mit fogsz most csinálni?

Kérdésem közben próbálom kihúzni a kezem, de nem enged el, inkább szorosabban fogja közre csuklómat. Ha még jobban ráfog, azzal fájdalmat okoz csak. Tisztában van ezzel?

– Elég egyszerű a válasz. Nem hagyom, hogy esélye legyen bármire is.

Egy pillanatra eláll a lélegzetem. Nem hagyja.

– Ezt hogy érted? A testőröm leszel?

– Nem – lép közelebb hozzám –, annál sokkal több!

A szívem kihagy egy, vagy két ütemet, a kijelentése hallatán. Túl közel van, emiatt pedig nem megy a józanul való gondolkodás. Kihúzom kezem, bár meglehet, hogy ő az, aki hagyja. A hajam nedves már, ahogy a ruhám egy része is kezd átázni; persze, hiszen az eső rákezdett, így ez értelmét nyeri. Jobb lenne bemenni. Ezt a jelenetet pedig elfelejteni. Éppen ezért, egy árva szó, vagy megjegyzés nélkül fordítok neki hátat, hogy magára hagyjam.

Nem állít meg, nem szól ő se semmit. Enged távozni, mert tudja, mást nem tehet. Nem érdekel a szavainak a jelentése; ahogyan az sem, hogy mi jár a fejében. Nem vagyok ostoba. Mindössze arra kellek neki, hogy a tanárunknak keresztbe tegyen. Megigazítom a táskámat, miközben belépek az épületbe. A nyüzsgésből ítélve, már sokan bent vannak a suliban. Elsétálok a szertár előtt, ahonnan pont az a személy jön ki, akit jelen esetben látni sem akarok. Viszont, mikor a tekintetünk találkozik, megtorpanok; akárcsak ő.

– Minden rendben? – kérdezi óvatosan, aztán tesz felém pár lépést. – Ahogy látom, megázott. Kér egy törölközőt?
– Nem tudom. Ön szerint szükségem van rá?

Megdörzsöli tarkóját, aztán fejével int egy irányba. Hogyan viselkedjek a közelében? Az egész lénye hatással van rám, a szívemre, és ez bosszant. Szemeivel az enyémbe néz; és noha invitált valahova, még sem mozdulunk meg. Csak egymást figyeljük, mintha másra sem vágynánk. Akkor zökkenek ki ebből, amikor a hátam mögé esik pillantása. Arra fordulok, bár nagyon is jól tudom, hogy ki is az a személy, aki megzavart. Tomi megáll mellettem, szeme viszont a férfit nézi; mondanom sem kell, utálattal. Tisztán érezhető a feszültség, ami ránk telepedett.

– Ne vonjon le téves következtetéseket! – szólal meg Gergő. – Csupán észrevettem, hogy Bogi megázott kissé. Gondoltam, hogy segítek neki, semmi több!

– És ezt higgyem is el? Ennyire nem vagyok naiv – felelte flegmán. – Majd én segítek neki, ne fáradjon, inkább készüljön az órára!

Tomi hirtelen ragadja meg kezem, esélyem sincs arra, hogy reagáljak, mert képtelen vagyok utána menni. Bár tudnám, hogy mi is történik most. Azonban ötletem sincs, mibe is keveredtem bele. A szorítása nem erős, de nem is lágy, inkább olyan… Határozott. Talán ez a megfelelő szó. Arra számítok, hogy a teremhez visz, de a mosdók felé vesszük az irányt. Ahová csak ő mehetne be, ott ereszt el, aztán szembefordul velem.

– Kíváncsi vagyok, vajon mi történik, ha nem avatkozom közbe. – Morcos tekintettel mered rám. – Kurva nagy mázli, hogy az udvarról csak az az egyetlen bejárat létezik.

– Most hálálkodnom kellene? – kérdezem dühös hanggal. – Nem várhatod el, hogy…

– Fogd be!

A falhoz szorít, bal kezével a fejem mellett támaszkodik, és ismét közel van hozzám. Mégis mi a fene baja van? Ennél sokkal jobb volt, amikor hozzám se szólt. Most valahogy minden rosszabb.

– Belegondoltál már abba, hogy ha tényleg kikezdesz vele, mi is fog történni? – böki meg homlokom. – Ki is rúghatnak!

– És ehhez neked mi közöd? – ragadom meg jobb kezét, hogy megállítsam. – Miért avatkozol bele, mikor tényleg semmi sem történt?

Közelebb hajol hozzám, emiatt az orrunk egy pillanatra összeér. Tekintetéből; tettei ellenére, nem dühöt veszek ki, hanem valami mást. Megrémülök, bár inkább attól, hogy mi lesz ebből. Nem értem a viselkedésének okát, így én magam sem tudom, mit is tegyek most. Mi lenne a helyes?

Zavar, hogy nem mond semmit. Csak bámul rám, ijesztő szemeivel. Kezeimet mellkasára helyezem, hogy eltoljam magamtól; viszont ő megoldja ezt nélkülem is. Eltávolodik, aztán se szó, se beszéd, itt hagy. Tele vagyok kérdésekkel; ráadásul csak most tűnik fel nekem, hogy feszült voltam. Veszek egy mély levegőt, táskámat felkapom a földről. Ötletem sincs, mikor is kerülhetett oda. Furcsa érzelmekkel indulok a teremhez. Most már van két személy, akik megnehezítik a velük való találkozást.

Az utolsó óra tűnt a leghosszabbnak. Valószínüleg azért, mert szinte könyörögtem, legyen vége ennek a napnak. Gergővel nem találkoztam; míg Tomi figyelmét sem kaptam meg. Az utóbbira nem is áhítozom. Gergő egyértelműen hatással van rám, megmozgatja a szívem; ugyanakkor tudom, hogy számára én sem vagyok közömbös. Elég ehhez az a tekintet, amivel ma reggel nézett rám. Azonban nem felejthetem el, hogy elküldött; vagyis, inkább hagyott elmenni. Éltem a lehetőséggel, így lezártuk azt, ami el sem kezdődhetett.

Nem vágyom a kollégiumi szobám magányára, így az iskola könyvtárába jöttem. Mindössze csak azért, hogy elüssem az időt. Ötig nyitva van, így azt hiszem, siettetnem magam nem szükséges. Ami biztos, teljesen egyedül vagyok itt. Leveszek egy vaskosabb könyvet, aztán helyet foglalok az ablak mellett. Kinyitom, hogy végre olvasshassak, ha már idejöttem. Az első pár sor után jövök rá, hogy egy romantikus regényt választottam. Oly rég adatott meg a lehetőség, hogy bármi írás is a kezembe kerüljön; emiatt pedig elszoktam attól, hogy gördülékenyen tudjak figyelni a sorokra. Valami mindig eltereli a figyelmem. Most például az, hogy két személy téved be ide, akik hangosan vihognak.

– Halkabban! – próbál suttogni a srác. – Nem lenne jó, ha megtudnák, hogy itt vagyunk.
– Ugyan már, nincs itt senki! – mondja viháncolva a lány.

A fiú egyértelműen Bálint. Bárhol felismerném a hangját. Az új barátnőjéről semmit sem tudok. Nem rám tartozik, hogy kivel mit tesz. Az ő élete. Viszont, miért pont ide kellett jönniük? Gondolom azért, mert úgy gondolták, senki sem zavarja meg őket. Pár sorral arrébb nyikorognak a székek, mert helyet foglalnak. A csendnek már hűlt nyoma, hála kettejüknek. A cuppanó hangokból ítélve, csókolóznak. Valahogy gondoltam, hogy nem olvasgatni jönnek ide. Így viszont zavarnak, nagyon is; emiatt képtelen leszek távozni. A könyvet az asztalon hagyom. Halkan állok fel, de realizálom, hogy előttük fogok elsétálni.

– Mindegy – mondom magamnak suttogva.

Elindulok a kijárat felé. Lépteim nem zajosak; amikor elsétálok előttük, abbahagyják a tevékenységüket, de a figyelmemet nem nekik szentelem. Az ajtóval szemezek, ami egyre közelebb van. Mikor odaérek kinyitom, és magabiztosan hagyom ott a gerlepárt. Azt hiszem; bár nem vagyok biztos benne, de mintha hallottam volna a nevem Bálint szájából. Nem vennék rá mérget. A kijárathoz sétálok, ahol azonban megtorpanok. Gergő…

A portással beszél; s miközben ő ezt teszi, a szemem ajkaira tévednek. Pont ezt a pillanatot választja arra, hogy észrevegyen. A szívem dobban egyet, aztán még egyet. Int a fejével, aztán visszafordul a nőhöz, hogy tovább beszéljenek. Mindeközben én olyasmire vágyom, amire kicsit sem kellene. Jobban realizálva a helyzetet, rájövök, hogy pont az utamba állt. Vajon szándékosan? Tudta, hogy jövök, így ide tévedt. Kissé megrázom a fejem. Képtelenségekre gondolok. Jobb lesz, ha inkább elsétálok, és hazamegyek.

Lépteim szaporák, csak hogy hamarabb túl lendüljek azon, amin akarok. Úgy teszek, mintha itt sem lenne, mintha nem mennék el közvetlenül a háta mögött. Köszönök a portásnak. Már-már örülök, hogy sikerrel jártam, de mielőtt elérnék a kijárati ajtóig, meghallom szájából a nevem. A szívem hevesen lüktet. Miért állít meg?

– Mit szeretne, Tanár úr? – kérdezem, lassan felé fordulva.

– Az órai dolgokról beszélni. Nehéz kiigazodni az osztályán, így szükségem lenne, némi segítségre.

– Csak ismerje meg őket – válaszolom röviden. – Mennem kell!

– Kérem! Nem tartom fenn sokáig.

Mégis mit válaszoljak erre? Akarok menni, ugyanakkor mégsem. Nem tagadhatom le, hogy többet akarok tőle, azonban tisztában vagyok azzal, hogy nem szabad. Semmi sem történhet kettőnk között, és ez a legrosszabb érzés. Szóra nyitom a szám, miközben szeme odatéved; emiatt bennem reked. A portás szavai alig jutnak el hozzám, pedig valamit mond. Gergő bólint, aztán újra megkér: beszéljek vele. Összeszorítom szám; míg fejemben a nem szó ismétlődik újra, és újra. Kérlelő pillantására a nemből, igen lesz, így ismét nyitom a szám, de mielőtt bármit is kibökhetnék; valaki megérinti a vállam.

– Bocsánat, de dolgunk van! – bal kezével karolja át a vállam. – Akármiről is lenne szó, szerintem nem fontos. Holnap úgyis lesz óránk, lehet akkor is beszélgetni.

– Azt hiszem, igaza van! – mosolyog ránk zavartan.

Tomi leveszi rólam a kezét; aminek örülök, azonban tudom, hogy jobban teszem, ha követem. Meg sem próbálok ellenkezni, mert tudom, felesleges lenne. Az érzéseim azt súgják, ismét okosságokkal, és önmaga fényezésével fog jönni. Megint megmentett valami olyantól, amit tilos megtenni. Csak kullogok utána. Könnyen elmehetnék, de attól tartok, hogy a lábaim vissza vinnének Gergőhöz.

Ahogy sétálunk, feltűnik, hogy lassít, így kisvártatva már mellette vagyok. A járdát felváltja a kavicsokkal teli út, ami a Csónakázó-tóhoz vezet. Nincsenek itt sokan, de jobban körbenézve; van egy nő, aki a futópályán szalad; van egy pár, aki a kutyáját sétáltatja; illetve egy kislány játszik a játszótéren, miközben az anyja felügyel rá. Maga a hely egész nagy, és szép. Amióta itt vagyok, még egyetlen egy alkalommal sem jöttem ide. Nem volt senki, aki invitált volna.

– Gondolom most meg kellene köszönnöm – mondom, miközben leülök az egyik piros színekben pompázó padra. – Mielőtt még kioktatnál, tudom!

– Megköszönheted, de nem áll szándékomban kioktatni téged. – Táskáját ledobja a földre, aztán helyet foglal mellettem.

– Ez az egész olyan furcsa. – Kezemmel a pad szélébe kapaszkodom, mintha attól félnék, hogy leesek. – Pár nappal ezelőtt, mondhatni könnyű volt minden. Most meg, az életem eléggé megőrült – meredek magam elé. – Nem tudom, hogy mi a helyes. Mit kellene másképp tennem.

Ahogy azt sem, hogy miért érdekel a tesi tanárom; miért akarok tőle olyat, amit nem lenne szabad? Ez a fiú miért is beszél hozzám; mik a szándékai? Soha nem voltam még ennyire elveszve.

– Nem tartozom magyarázattal, de a saját önző célom érdekében avatkozom közbe.

Rászegezem pillantásom. Karjait összefonja maga előtt. Nem néz rám, mert a vörös épületet vizslatja, amivel szemben ülünk. Megjelenése határozott, amit eddig észre sem vettem. A körülöttem lévő dolgok hirtelen törnek rám. A madarak vígan csiripelnek a fákon; melyeknek leveleiről lehullik egy-két esőcsepp; mindeközben kisütött a nap. A lágyan fújó szél pedig magával viszi az eső utáni illatot. Mindennek hatására megborzongok. Látni akarom őt; még akkor is, ha épp az imént hagytam ott. Meg akarom csókolni végre. A karjaiba bújni, hogy érezzem a melegét. Érezzek bármit is; nem számít, amikor tudom, hogy lehetetlen minden érzés. Nem lehetek szerelmes egy olyan emberbe, akinek tönkre tehetem az életét.

– Köszönöm! – bököm ki hirtelen. – Nem látok a jövőbe, de lehet, hogy megmentettél. Nem csak engem, őt is.

– Tudom! – feleli egy önelégült mosollyal.

– Ha valóban nem utálsz – dőlök kissé hátra –, akkor miért néztél rám úgy, ahogy?

– Ezt a titkot megtartom magamnak! – Feláll, felém fordulva pedig a kezét nyújtja nekem. – Talán még nem késő, de szívesen venném, ha barátok lennénk.

Kijelentésén meglepődöm, ami talán kiül arcomra is, mert mosolyra húzza száját. Barátok… Eddig erre gondolni se mertem volna. Mindig úgy tekintett rám, mint egy véres rongyra, amit messze el akar kerülni, most pedig a barátjának szeretne. Ha elfogadom, vajon mennyi minden fog megváltozni? Erre nem kapom meg a választ azonnal; viszont abban biztos vagyok, hogy ez a fiú, aki itt áll előttem, mégsem utál. Kezemet az övébe csúsztatom.