4. fejezet - ...az ott is marad

Bogi

Nehezen tértem nyugovóra, ugyanakkor sosem aludtam még ennyire mélyen, mint ezen az éjszakán. Mindezek ellenére, most csak a plafont vagyok képes bámulni. A szemüvegemet már felvettem, hogy értelme is legyen eme tettemnek. A fáradtság egy halvány jelét sem érzem, és ha tudnám, hogy ma nem lesz vele órám, felpattanék az ágyból, hogy öltözködésbe kezdjek. Képtelen vagyok rá. Húsz percem van még ahhoz, hogy eljussak a buszhoz. Képes leszek rá?

Lihegve állok meg a táblánál, de időm sincs arra, hogy kifújjam magam, ugyanis a jármű meg is érkezik. Felszállok, az első ülésre le is huppanok. Semmi esetre sem nézek körbe, hogy itt van-e. Úgyis hamarosan találkozunk. Inkább megtörlöm a homlokom a fekete felsővel, amit csak kivettem a szekrényből, hogy valamit mégis fel tudjak ölteni magamra. Ma mindenem fekete, kivéve a cipőt, mert az fehér. Mintha gyászolnék, pedig szó sincs erről.

Szokásosan köszönök a portásnak, aztán gondolkodás nélkül megyek a büféhez. Nincs itt senki, így kérek egy kávét, noha semmi szükségem sincs rá. Ennél élénkebb már úgysem lehetek. Mégis kifizetem, hogy elinduljak vele az első teremhez, ahol az első óránk lesz. Szakmai, ahol nem várhatóak gondok. Legalább nyugodtabban indul a nap, ha a majdnem késést nem veszem számításba. Viszonylag lassú léptekkel megyek be a megfelelő helyre. A padomhoz sétálok, hogy leülhessek. A műanyag poharat leteszem, ahogy a táskámat is, de az már a földre kerül. Amikor felegyenesedek, észreveszek valamit a pad belsejében.

Egy rózsa. Meglepődöm ezen, mert kicsit sem számítottam rá. Kiveszem onnan. Élénk piros, tüskéi nincsenek. Orromhoz emelem, bár tudom, nem érezhető olyan illat, ami friss, vagy üde lenne; de az érzés miatt mégis képes vagyok adni számára valami különlegeset, ami csak az enyém. Jó lenne tudni, hogy kitől is kaptam. Óvatosan teszem le a kávé mellé, amit lehet, meg kellene innom, ha már képes voltam fizetni érte.

– Ó, hát ez? – Bálint hirtelen kapja fel a virágot a padról.
– Add vissza! – kérlelem szépen.
– Kitől kaptad? – faggat érdeklődő szemekkel.
– Nem tudom, de kérlek, hogy add vissza! – nyújtom a rózsáért a kezem.

Megrázza a fejét, tesz hátra pár lépést; ezzel jelezve számomra, hogy nem kapom meg. Sikerül úgy felállnom, hogy a székem hátravetődjön, majd hangos csattanással jelezze, a földön kötött ki. Nem vagyok dühös, de ami az enyém, az az enyém, és nem másé. Újra felé nyújtom a kezem.

– Nem hallottad? – Tomi kaparintja meg végül a virágomat. – Ez az övé!

Elém sétál, immáron a rózsával a kezében, noha a pad választ el tőle. Felém nyújtja, amit el is veszek, és visszakerül a helyére. Vagyis, az ideiglenes helyére, hiszen szeretném hazavinni. Még az előző is megvan, ráadásul egész szép állapotban. A székem felé fordulok, hogy felállítsam, de meglepetésemre, Bálint segít. Bocsánatot is kér. Nem akar ő rosszat, csak szeret cukkolni, mert más lány nincs itt. A csengetés a szokott időben jelzi, hogy elkezdődik az első óra, azzal együtt pedig a mai tanítási nap.

Gergő

Nem vagyok józan, sőt, rettenetesen rosszul vagyok. Leginkább magamtól. Egy határozott személyiség így omlik össze? Elég egy aranyos, értelmes lány hozzá? Ennyire gyenge jellem vagyok, vagy van benne valami, ami megtör úgy, hogy észre sem veszem? Franc se tudja, de ha reagálok, mindegy mire, annak nem lesz jó vége. Távol kell magam tartanom tőle. A józan eszem így tenne, de a másik ügyet sem vesz a szavaimra. Érdekel ez a lány, pedig papoltam neki arról, hogy nem áll szándékomban semmi illetlen.

Lehetetlen kiverni a fejemből azt a pillanatot, amikor lehunyt szemével várt. Várta, hogy a tanára megcsókolja. Egy férfira várt, aki vágyik rá. Kurvára hálás vagyok, hogy az a nő bekopogott, különben hibát követek el. Nem Bogi lenne a bűnös, hanem én. Márpedig ha én cselekszem először, abba őt is belerángatom. Könnyen lehet, hogy nem is szeretne semmit sem, csak azt hiszi. Egy fiatal lánynak jól eshet, ha egy idősebb személy érdeklődik iránta. Persze ez nem minden esetben van így. Tisztáznom kellett volna a dolgokat, de ellenkezőleg cselekedtem.

Hamis képzetek elé állítottam, de az igazság az, hogy nem csak őt. Ennyit az elhatározottságomról. Azonban még nem késő, bőven lesz időm arra, hogy ne engedjek többet. A józan eszemre kell hallgatnom, nem másra.

Az első órám a legfiatalabb korosztállyal kezdem meg. Így év elején nem kínzok meg senkit. A tanmenetrend sem kér olyat, amivel kifáraszthatnám a diákokat. Futás, némi gimnasztika, játék a különféle labdákkal, és ilyesmi. Húsz lány, és egy fiú áll készen arra, hogy megmozgassam őket. Fittnek és frissnek látszatnak, de nem hagy figyelmen kívül, hogy az egyetlen fiú, pont a lányok kedvence. Akaratlanul is Bogi jut eszembe, hiszen ő egyedül van, sok fiúval. Vajon milyen lehet neki?

A gondolataim terelése érdekében, belefújok a sípba, hogy magamhoz rendeljem a társaságot. Szeretném, ha futnának pár kört a teremben, aztán némi nyújtózkodás után, kosarazniuk kell. Szabályok nélkül, komolytalanul. Ez láthatóan tetszik nekik, így el is kezdik. Amíg ők futnak, én a szertárba megyek, hisz kellene labda is. Ha két csoportra osztom őket, kettő elég is. Felkapcsolom a lámpát, belépek. Nem akarok gondolni a tegnapi napra, de úgy érzem, akárhányszor jövök ide, mindig a szemem előtt lesz. Persze, hiszen majdnem megcsókoltam. Veszek egy mély levegőt, és próbálom emlékeztetni magam, hogy ilyen nem történhet meg többé.

A szünet ideje alatt elfogyasztok egy kávét, bár belém férne még egy, hogy aztán róka képében térjenek vissza. Feldúlt vagyok, rettentő ideges, hiszen hamarosan látnom kell, de erre vágyom most a legkevésbé. Nyilván nem zárhatom ki, az is képtelenség, hogy ne nézzek rá. Félek, hogy bármilyen mozdulat túl feltűnő lenne a többi gyerek számára. Röhejes, hogy gyerekként hivatkozom rájuk. Lassan betölti mindegyikük a tizennyolcat. Ő is. Az utolsó korty kávét már nincs lelkierőm meginni, így a műanyag poharat kivágom a kukába, ami az étkező végében található. Meg sem akarok állni a szertárig.

– Jól van – fújok bele a sípba, hogy mindenki idejöjjön –, a mai napon megismételhetnénk a kötélmászást. Az nem nehéz, feltéve, ha tudják, hogyan is kell.
– Már megint? – Bálint nevezetű diákom jajgat hátulról.
– Netalán képtelen rá? Fájnak az izületei?

Gúnynak hangozhat, vagy feltételezhetik rólam, hogy bunkó vagyok. Erről szó sincs, csupán egy halomnyi negatív érzés ült a nyakamba. Bogi jelenléte pedig csak tesz hozzá.

– Nem lehetne, hogy inkább kosarazzunk? – érdeklődik Botond. – Abban úgyis jók vagyunk.

Lelkesen mordulnék fel a kérdés miatt, de a szőke hajú srác seperc alatt képes meggyőzni. Beleegyezően bólintok, így pár fiú elrohan a labdáért, vagy labdákért.

– Elnézést, Tanár úr, de mi lesz velem?

Reszketeg hangja miatt megtörök. Megőrizve látszólagos magabiztosságom, rá emelem tekintetem. Ki lenne képes megállapítani azt, hogy aki előttem áll, mindössze tizenhét éves? Szemeibe tekintve, eszembe jut az, amit abban a pillanatban gondoltam és éreztem. Akarom ezt a lányt. Fenébe a határozottsággal, és minden mással. Nem, továbbra sem áll szándékomban, hogy olyat tegyek, ami tilos, de érdekel, és ezt letagadni talán már nem is vagyok képes.

– Mit szólna, ha segítene nekem? – Kezemet a nadrágom zsebébe bújtatom. – A következő órámon még nem tudom, hogy milyen eszközöket vegyek elő, szóval…

Szeme kissé kikerekedik, majd a szertár irányába fordítja arcát, végül vissza rám. A zsebemben nem látszik, de ökölbe szorítom kezem. Hogy miért? Megöl ezzel a tekintettel, mellyel éppen rám néz, ebben az elcseszett időpontban. Zsong a fejem, ő pedig vágyakozva néz fel rám. Bár tudnám, hogy mire gondolsz most. Ahogy feltűnik, hogy gondolatban tegezem, egy labda repül el a fejem előtt, majd a bordásfalnak csapódik, végül a padlón pattogva elgurul, az ellenkező irányba. Elfordítom fejem, hogy megnézzem, ki avatkozott közbe. Egy dühös szempár. A fiú olyan pózban áll, amiről rögtön rájövök, ő volt az, aki a labdát közénk dobta. Féltékenységről lenne szó?

Kezét leengedi, de felforr bennem a vér, amiért képes így bámulni. Ebben a pillanatban nem engedhetem meg magamnak, hogy a saját érdekeimet nézzem. Ezzel jelzett a számomra. Tudatni akarta velem, hogy látja, hogyan nézek erre a lányra. Gondolhatok rá úgy, mintha a sajátjának szeretné; de érdemesebb a másik oldaláról megközelítenem a dolgot, miszerint: túl feltűnően teszem azt, amit teszek. És ez hatalmas hiba. Nyelek egyet, aztán a labda után megyek, nem törődve Bogival. Neki is meg kell értenie.

– Tanár úr! – lép mellém a srác. – Isten ments, hogy beleavatkozzam, de lehetne ennél óvatosabb is! – mondja mindezt suttogva. – Bogi nem egy kurva, akivel szórakozhat!

– Tévesek a következtetései! – felelem ingerülten. – Ő az egyik diákom, semmi több!

Gúnyos vigyorral néz mélyen a szemembe, pár lépéssel közelebb lép. Az egész lénye fenyegető, de mégsem ezzel riasztó a számomra.

– Akkor miért néz rá úgy, mintha minden kibaszott porcikájával rá akarná vetni magát?

Meghűl bennem a vér. Szó sincs arról, hogy zavar az, ha valaki szitok szavakat használ. Kicsit sem hatna meg, ha csak lehordana, mert az ilyen dolgokat mindig is tudtam kezelni. A hiba az, hogy ez a fiú okosabb, mint azt bárki gondolná.

– Nem kell aggódnia, nem fogok köpni, de ne higgye, hogy maga miatt!

Lefagyva állok a tornaterem közepén. Még csak most kezdtem el ezt az évet, ebben az iskolában, de máris hatalmas falba ütköztem. Mi lenne a helyes? Mit tegyek, amivel senkinek sem árthatok?

Bogi

A torna óta, valahogy összefolynak az órák. Ebédidőben is inkább a magányt kerestem, és vártam a pillanatot, amikor kiléphetek végre az ajtón. Amikor egymásra néztünk, észrevettem. Feltűnt, hogy nem csak szórakozik velem. Mintha azt üzente volna a tekintetével, hogy ő is akarja. Meg akarna csókolni. De azok után, hogy váltott pár szót Tomival, észre sem vett. Hiába szóltam hozzá, úgy viselkedett, mintha csak egy ablak lettem volna, amin áttekintett. És ez rosszul esik.

Az egyetlen dolog, ami vigasztal kissé, az egy újabb rózsa. A mostani órám elején várt a padomon, továbbra is szöveg nélkül. Olyan érzést kelt ez bennem, mellyel az a személy, aki ide rakta, azt üzeni: Ezzel akarlak felvidítani. Valamennyire ez sikerül is neki, legyen bárki is ő. Kétségkívül, hálával tartozom neki, még akkor is, ha ez csak egy aprócska gesztus. Az érzés, hogy valaki törődik velem, felemelő.

A csengő hirtelen szakítja félbe a tanárt, aki nagyban magyarázott. Rá jellemző módon, most is elenged minket, így összepakolok. Nem vágyom másra, csak az ágyamra, de elég távolinak tűnik. Erre a gondolatra pedig fáradtnak érzem magam. Mindenesetre, felállok, táskámat a hátamra veszem, hogy elinduljak a kijárat felé, kezemben a rózsákkal. Senki sem állít meg, de ha így tennének, nem törődnék velük. A kollégiumban akarom magam tudni.

– Bocsánat, Bogi! – állít meg hirtelen. – Válthatnánk pár szót?

Nem áll szándékomban, hogy ránézzek, mégis felé fordulok. Haragudnom kellene rá, de őszintén… Van jogom hozzá? Ő csak a tanárom, noha pár alkalommal nem is úgy viselkedik velem. Szemeibe nézve forróság önt el, és egy új gondolat jut eszembe, de inkább elhessegetem.

– A szertárba? – kérdezem óvatosan. – Megint bezárkózunk, amíg nem kopog be valaki? Nem volt kellemes elbújni.

– Sajnálom! De most örülnék, ha velem jönne!

Sóhajtok egyet, aztán a virágokra nézek. Még nem is gondoltam arra, hogy kitől is kapom. Abban biztos vagyok, hogy nem Gergő teszi a padomra. Valaki más, de jelen pillanatban az érdekel, hogy mit akar tőlem a tanárom. Szóbeli válasz helyett csak bólintok. Hátat fordít nekem, én pedig követem. Nem érdekel, hogy ki lát meg minket, csak az, hogy mire számíthatok. Aggódnom kellene? Vajon meg fog sérteni, vagy kioktat valamiről? Ötletem sincs, csupán annyit tudok, hogy félek kettesben maradni vele. A félhomályban, bezárva arra a helyre.

Amint belépek, bezárja mögöttem az ajtót. A táskámat leteszem a földre, és felé fordulok. Ahogy eddig, úgy most is, tompa a fény, sziluettje mégis jól kivehető. A szag, ami körbevesz minket, nem túl jó ehhez a pillanathoz. Bár lehet, hogy mégis, attól függ, hogy mi fog történni. Hátamat az egyik polcnak döntöm, ahol a labdák vannak. Nem kell aggódnom, hogy leesnének; valamint amin tárolva vannak, az sem fog felborulni, hiszen le van csavarozva. Semmiféle zaj nem fog ki hallatszódni innen. Az ajtónál áll meg, megtartva a távolságot.

– Nézze… Sokat gondolkodtam, már amennyit engedett az órák száma.

Megdörzsöli orrnyergét, aztán pillantását rám emeli, amitől a szívem dobban egyet. Szívesen szólnék rá, hogy hagyja abba.

– Én tanár vagyok, Ön pedig az egyik tanítványom – mondja ki a nyilvánvaló tényt. – Semmi sem történt köztünk, és ennek így is kell maradnia!

– Miért beszél úgy, mintha szakítani akarna, noha semmi sem történt? Ahogy mondta is az imént.

– A közös óránkon – tart némi szünetet –, úgy néztem rád, mintha meg akartalak volna csókolni.

Miért tegez hirtelen? És ez nekem miért jön be ennyire? Elfordítom fejem, hogy szemezzek a zsámollyal. Lüktet a szívem, az arcomba pedig forróság kúszik. Furcsán érzem magam, nyugtalannak. Nem merek felé nézni, de hallom, hogy tesz egy lépést előre. Vagyis… kettőt… hármat… Alig hallhatóan felnyögök, amit betudok annak, hogy remegek, akár a nyárfalevél. Ujjaival gyengéden érinti állam, és mindezt azért, hogy rá figyeljek. Ajkaim szétnyílnak a csodálkozástól.

– Fontos számomra a munkám, és senki kedvéért sem áldoznám fel! Mégis…

– Mégis úgy tesz, mintha érdekelném – vágok a szavába. – Miért nem mondja ki, hogy mit szeretne tőlem? Ha komolyan semmit, akkor nyissa ki az ajtót. Engedjen el, és tegyünk úgy holnaptól, mintha semmi meg sem történt volna.

Elenged, aztán tesz pár lépést hátra. Hezitál, mint aki viaskodik magával; miközben én le sem veszem a tekintetem róla. Aztán olyat tesz, amire tulajdonképpen vártam. A kulcsot elfordítja a zárban, az ajtót kinyitja. Megkaptam a választ, így jobb, ha megyek. Ezek után úgy kell tennünk, mintha sose néztünk volna másképp egymásra. Amikor kilépek, nem nézek rá, amúgy is csak arra tudok gondolni, hogy minél hamarabb a kollégiumi szobámba érjek.

Úgy dőlök be az ágyba, mintha nem aludtam volna semmit sem, noha nem érzem magam álmosnak. Véget vetettünk mindennek, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna bármi is. Talán így a legjobb, mert ha belevágunk egy kapcsolatba, úgy sem lenne hosszútávú. Az is lehet, hogy kezelni sem tudtam volna. A környezetemről nem is beszélve. El sem merem képzelni, hogy a szüleim miképpen reagálnának arra, hogy a tanárommal kavarok. Persze nem teszek olyat, így felesleges ezen izgulnom.

Azt azért be kell ismernem magamnak, hogy ezek után, igen nehéz lesz belenézni a szemébe. Mire gondolunk majd, ha ez megtörténik? Továbbra is megdobogtatja a szívem? Idővel elfelejtem majd, legalábbis remélem, hogy így lesz.