3. fejezet - Ami a szertárban történik...

Ujjaival végig cirógatja arcomat, egészen lefelé a nyakamig. Minden mozdulata határozott, mégsem érzem tisztának. Olyan, mintha nem is érintene, csupán szeretne. Bal kezével hajamba túr, csak hogy közelebb kerüljek hozzá. Semmiféle illatot nem érzek, mégis áhítozom csókjára, és a tekintetéből azt veszem ki, hogy ő is akarja. Kíváncsi vagyok, milyen ízt rejt magában, ahogy arra is, hogyan teszi majd. Elfordítja valamelyik irányba a fejét? Mennyire éli bele magát? Ajkaink összeérnek, azonban mégsem tesz semmit. Az egész pillanatot egy fülsüketítő csengés szakítja félbe.

Szaporán veszem a levegőt, miután kinyitom a szemem. Csak egy álom volt. Mellkasom fel-le jár, és minden mozzanat még élénken a fejemben van. Az órám továbbra is zajong, így egy mély levegőt szívok be, amit lassan ki is fújok, hogy legyen erőm lekapcsolni. A csend azonnal letelepszik a szobámra, csak a takarom susog, ahogy mozgolódom. A fény erőteljesen világít be, ami azt sugallja, ma is szép időnk lesz. A párnát elveszem a fejem alól, hogy magamhoz szorítsam. Egy ilyen álom után, mégis hogyan nézzek a szemébe? Majdnem megcsókoltuk egymást. Igaz, hogy csak álom volt, de pár dolgot leszámítva, annyira valódinak tűnt.

Felülök, az ágyam szélére kúszom, a lábaimat a padlóra teszem. Nincs rajtam zokni, így a talpam fázik a hideg érintésének köszönhetően. Most úgy érzem, túl sok volt ez az álom. Ha egy ismeretlen személyről lenne szó, nem törődnék vele, hisz elfelejteném úgy is. Azonban ez a valaki ismerős, hiszen a tanárom. Akár minden nap láthatom, közel kerülhetek hozzá. Viszont nem felejthetem el egyetlen percre sem, hogy semmi sem történhet kettőnk között. Az álom pedig, csak álom marad. Nem válik valósággá.

“Nem kell aggódnia, minden reggel találkozni fogunk itt!” Ezen a reggelen még sincs itt. Örülök neki, mert képtelen lennék a szemébe tekinteni, egy olyan álom után. Még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok, hogy mit is tett velem. Hogy javítsak a hangulatomon, egy napraforgós kék színű pólót húztam magamra; kék farmerral, valamint egy bézs kardigánnal. Az utóbbi egy olyan darab, amit én választottam ki még tavaly, a születésnapom előtt. Október harmincegy. Azon a napon töltöm be a tizennyolcadik évemet. Belépek a felnőttkorba. Magam sem tudom, hogy várom-e egyáltalán. Talán egy kicsit.

Első utam a büfébe vezet, bár nem tudom, mire is vágyom igazán. Arra számítok, hogy hosszú sor lesz, de csak Tomi áll előttem. Körbenézek, hátha nincs egyedül, de nem, csak ő van itt. A hátát mutatja, de nem is várom el, hogy szenteljem nekem figyelmet. Ha sor kerülne erre mégis, csakis úgy, mintha meg akarna fojtani egy kanál vízben. Ez pedig nem kellemes érzés, persze tőle amúgy sem várok mást. Ami közös bennünk, hogy nem akarunk egymással társalogni. Amint megkapja, amit kért, el is húzza a csíkot.

– Jó reggelt! – köszönök illedelmesen. – Egy buborékos csokit szeretnék.
– Kétszáz forintot kérnék szépen!

Egy mosollyal az arcomon adom át a kért összeget, amire megkapom a nasimat. Elköszönök, közben kibontom, hogy bele is harapjak. A tejcsokoládé íze azonnal betölti az egész számat. Olyan hatást kelt, mintha lyukacsos csokiról lenne szó. Ha úgy vesszük, úgy is van. Nem véletlenül ez a neve.

Gergő

Van az a pillanat, amikor az ember megbánja azt amit mondott. Tudja, van, ami engem is felkavar. Félreérthető szó, még sosem hagyta el a szám. Akkor viszont megtörtént. Kimondtam az első olyan dolgot, amin nem gondolkodtam. Csak úgy jött magától. Mintha ki akart volna bukni. Azóta párszor elterveztem, miképpen kérek bocsánatot, de a reggel nem ígérkezett alkalmasnak. Korábban indultam el, ami úgy vélem, részemről szándékos cselekedet volt.

Persze, hiszen észrevettem valamit, amit talán jobb lett volna, ha mégsem. A kipirult arcát, amikor engem nézett. A zavart viselkedést, amit a közelségem okozott számára. Jól ismerem ezeket, mert nem ő az első, aki férfiként tekint rám. Imponáló, de nem feledhetem, hogy ő nem egy nő, hanem a diákom, még gyerek, hisz nincs tizennyolc. De ha be is tölti, attól még a tanítványom marad. Korántsem vagyok az a naiv férfi, aki beadja a derekát egy nála fiatalabb lánynak, mindössze azért, mert az csinos, vagy épp szemrevaló. Bogi különleges, mármint külsőleg, hisz a személyét nem ismerem.

Két nap után túlzás lenne kijelenteni azt, hogy tudom, mit, mikor, és miért tesz. Hogy mi jár a fejében, nem tudom, de nincs is közöm hozzá. Minden bizonnyal, nem én leszek az a személy, akivel ezt megosztaná. Két külön világban élünk, ezzel ő is tisztában van, legalábbis, így gondolom.

A múltamban volt pár nő, de mely férfinak nem? Akadt köztük olyan, akivel csak a szexről volt szó. Volt, akivel még csak a csókig sem jutottam el. És olyan is, akit szerettem, de megcsalt. Különböző tapasztalatok, melyekből tudtam tanulni. Bár a szüleim már nagyon vágynak arra, hogy unokázzanak, de legnagyobb bánatukra, ez még igen messze van. Számomra a munka az igazi.

Első órám a végzősökkel lesz, így pár dologra szükségem van a szertárból. Egyedül azonban sok idő lenne, de segítségem nincs. Két kosárlabdát veszek a kezembe, amikkel elindulok a tornaterem felé. Ennek a helynek igen jellegzetes szaga van, amit mélyen szívok be tüdőmbe, hogy aztán lassan engedjem ki számon. Ez amolyan rutin lett számomra. Úgy vélem, minden embernek van olyan, ami a szenvedélyévé válik. Az enyém ez lett. A két narancssárga gömböt leteszem a bejárati ajtó mögé, aztán elindulok újabbakért.

– Jó reggelt!

Az ismerős hang hallatán meglepettség ér, pedig nem kellene, ha egy épületen belül vagyunk. Fejemmel biccentek felé, de nem kerüli el a figyelmem, hogy egy csokit majszol. Emellett feltűnik még valami.

– Tudja, hogy úgy eszi azt az édességet, mint egy kislány? – kuncogom el magam.
– Sajnálom!

Tekintetünk mindössze egy rövidke pillanatra találkozik, de számomra ennyi is elég, hogy feltűnjön valami olyan, amit eddig nem láttam még. Jól tudom, hogy mikor néz úgy rám egy nő, amikor elönti a vágy. Ahogy azt is, ha csak érdeklődik. Itt azonban másról van szó.

– Elárulná nekem, hogy mitől fél?

A csoki zacskója lehullik a földre, amit végignézek, mert engem is hasonló érzés fog el. Mit tettem, amiért ilyen érzéseket váltok ki valakiből? Talán akaratomon kívül bántottam? Nem, nem rémlik.

– Erről szó sincs! – Megköszörüli torkát. – Csak, mindössze meglepődtem, mert…
– Ne hozza rám a frászt! – mondom kissé éles hanggal. – Már attól tartottam, hogy olyat tettem, amivel ártottam magának.
– Sajnálom! – Lehajol a csomagolásért, kezébe veszi, aztán felegyenesedik, és ismét rám néz. – Nem akartam rosszat, szóval sajnálom. Tényleg!
– Ha segít nekem, elfelejtem!
– Úgy érti? – mutat a szertár felé. – De…

Felhorkantok, és inkább elhessegetem. Jobb lesz mindkettőnknek, ha csak egyedül csinálom.

Bogi

Hová tettem az eszem, amikor ráköszöntem? Nem felejtettem el azt az álmot, de mégsem akarok amiatt olyat tenni, hogy messze elkerülöm. Úgysem tudnám, hiszen a holnapi napon vele lesz órám. Nehéz belenézni a szemeibe, de képtelen vagyok nem úgy tenni. A szívem is heves ütemezésbe kezd. Tudom jól, hogy el kellene mennem, mégis belépek a szertárba. A lámpa fénye eléggé halovány, mégis tökéletesen kiveszem az alakját. Levesz egy labdát, amit felém dob, s mivel váratlanul ér, így nem sikerül elkapnom. A csoki papírja is a földre kerül, már megint. Az utóbbit veszem fel előbb, hogy a zsebembe dugjam, aztán nyúlok a labdáért.

– Kétbalkezes! – neveti el magát, de szava kicsit sem hangzik sértően. – Pimasz is, és ügyetlen is. Hogyan nevezzem magát?
– Boginak! – vágom rá hirtelen a választ. Ezen valamiért sikerül meglepődnöm.
– Határozott! Szóval, Bogi.

Elgyengülök a nevem hallatán. Az ő szájából hallva, különösen érint. Tetszik. Szeretném, ha még többször mondaná. Gondolataim miatt kissé megrázom fejem. Ilyesmi eszembe sem juthatna. Elveszek egy másik labdát, hogy elinduljak velük, de kipottyannak a kezemből. Ajkamba harapok, de legszívesebben elfutnék innen. Miért vagyok ennyire szerencsétlen? A napraforgós felső nem ér semmit.

– Inkább menjen a dolgára! Megoldom egyedül is – sóhajt egyet.
– Sajnálom! – mutatom inkább a hátamat felé. – Ma eléggé béna vagyok!

Hallom, hogy közelebb lép hozzám, ahogy a cipője kopog a padlón, aztán hirtelen érzem meg leheletét a bal fülem mögött, amire szapora lesz a légzésem. Hálás vagyok a gyenge fényviszonyokért. Az, hogy ennyire közel van… Eszembe juttatja azt az álmot. A tegnapi kósza gondolatot. Kezemmel a kardigánomba kapaszkodom, mintha csak egy mentőöv lenne. De úgysem óv meg. Tudom jól.

– Ahogy mondtam, kétbalkezes!

Ajka megérinti a fülcimpámat, amire kiszökik egy aprócska hang belőlem. Hangzavar üti meg fülemet, ami olyan hatást kelt, mintha eddig megszűnt volna a külvilág. Ennek ellenére is tisztán érzem, hogy messzebb kerül tőlem. Nem fordulok meg, hogy ránézzek, de hallom, hogy mond valamit: Sajnálom, Bogi! A lábam eldönti, hogy futni akar, így nem ellenkezek. Nem bántalmazott, nem erőszakoskodott, semmi olyat sem tett, amivel árthatna a lelkemnek, csupán felbolygatta a szívemet.

Kifulladva érek be a terembe, ahol a szakmai óránk lesz. Próbálom a légzésemet helyrehozni, miközben a kardigánnal megtörlöm a homlokom. A helyemre megyek, de megtorpanok, ugyanis egy olyan személy ül majd mellettem, aki mindennél jobban utál. Nem is néz rám, de nem törődve ezzel, inkább helyet foglalok. Nincs kedvem a duzzogókkal törődni. Főleg, mert… ami a szertárban történt… Akarok rá emlékezni? A forróságtól lüktető arcom szerint, nem, kicsit sem; de nem tehetek róla, ha egy ideig élénken fog élni bennem.

– Fogd!

Egy zsebkendő jelenik meg az orrom előtt. Kell pár másodperc, amíg felfogom, hogy mi is történik most. Két kézzel nyúlok érte, aztán padtársamra pillantok.

– Csokis az arcod. Szívesen!

Hangja morcos, nem is tekint felém. Honnan tudja, ha rám sem nézett? Mindegy is. Felesleges gondolkodás helyett, inkább megtörlöm a szám. Ebben a teremben a padoknak vannak zsebeik. Úgy értem, egy olyan rész, ami polcnak felel meg, ahova eldughatod a puskát; ha épp azt akarsz. A zsepit beteszem oda. Csak el ne felejtsem, mert nem áll szándékomban szemetelni. A csengő pont akkor szólal meg, amikor a tanár beér.

Magam sem tudom, hogy miért, de a szertár felé veszem az irányt. Az utolsó órának vége. A kijárathoz kellene mennem, de úgy érzem, beszélnem kell vele. Tisztázni kell valamit, mert azóta képtelen vagyok józanul gondolkodni. Az ajtóhoz érve meghallom, ahogy egy labda pattog a földön, majd elhagyja a száját egy szitokszó. Visszafojtom a nevetést, helyette inkább bekopogok, de nem várom meg, míg megszólal, belépek. Amint meglát, megtorpan. Emiatt elfog egy olyan érzés, hogy nem kellett volna ide jönnöm, de inkább nem hallgatok rá. A ránk eső fény továbbra is csekély, aminek most jobban örülök, mint reggel. Több bátorságot ad.

– Nem akarom zavarni, csupán beszélni a…
– Reggelről – szakít félbe. Kissé közelebb lép, aztán elsétál mellettem.

Nem követem a tekintetemmel, így csak a fülemre hagyatkozhatok. Az ajtó becsukódik, a kulcs kattanása pedig jelzi, senki sem fog félbeszakítani. Arra számítok, hogy visszasétál, de nem így tesz. Továbbra is a hátam mögött van, így muszáj vagyok szembefordulni vele. Pont az egyik lámpa alatt áll. Szomorú tekintete miatt bűntudatom támad, de nem fordulhatunk vissza. Beszélnünk kell.

Szóra nyitnám a szám, de fogalmam sincs, mivel is kellene kezdenem. Egy sajnálommal? De semmi olyat nem tettem, ami okot adna erre. Egyáltalán, mi is az, ami köztünk van? Talán vonzalom, de ez tényleg így lenne? Zavarban érzem magam, így kezeimet összekulcsolom. Ő krákog egyet, ajkai szétnyílnak, de nem néz rám. Miért viselkedik úgy, mint akinek viszonya van… Velem?

– Tudja… – bal kezével megdörzsöli tarkóját –, nem áll szándékomban egyetlen diákommal sem közeli kapcsolatot ápolni. A mai műveletem túlment minden határon. Ha ezt látta volna bárki is, már nem lennék itt.
– Ezzel tökéletesen tisztában vagyok, de nem én kezdeményeztem!

Csak egy bólintást kapok tőle, azonban látom rajta, hogy van még valami, amit ki akarna mondani. Vajon elmondjam neki, hogy mit álmodtam? Mennyire kavarná fel? Szemeim akaratlanul is az ajkaira tévednek, amitől az az álom jut eszembe. Forróság kúszik végig a gerincemen, és talán arcomat pír önti el. Nem segít a helyzeten az sem, ahogy feltűnik, hogy közelebb lép. Minden porcikám megmerevedik, a lélegzetemre figyelnem kell. Az egész testem lüktet. A szemeibe akarok nézni; vagy megállítani, de képtelen vagyok rá. Kezd meleg lenni ezen a helyen.

– Mondja, ez milyen határ? – kérdezem remegő hanggal.
– Olyan, amit nem akarok átlépni – közli nyugodt hangon.

Azonban mégis átlépi, hiszen olyan közel áll meg, hogy azt már büntetni kellene. Lehunyom szemem, mert nem tudnék megálljt parancsolni egyikünknek sem. Mellkasom lassú tempóban emelkedik, aztán süllyed. A hangokra igyekszem koncentrálni, így feltűnik, hogy a távolban valakik nevetgélnek. Az érintése azonban hamar visszaránt hozzá. Kezeimet ökölbe szorítom, csak hogy ne viszonozzam a tetteit. Jobb keze az arcom bal oldalán pihen. Az álombéli csók. Ujjai lecsúsznak államra, amit megemel. Kissé érdes, mégis puha, és lágy. Óvatos, mintha csak egy kincs lennék. Leheletét érzem ajkaimon, így arra a következtetésre jutok, hogy közel van. Túl közel.

Ezt a különleges pillanatot egy kopogás zavarja meg. Talán pont jókor jött. Talán hálás lehetnék, ugyanakkor, haragudnom kellene magamra, mert akartam ezt a csókot. Most jobban, mint tegnap. Azonnal elereszt, miközben az én szemeim kinyílnak.

– Jobb lesz, ha elbújik! – mondja sürgetően. – Furcsállnák, ha kettesben találnának minket.

Gondolkodás nélkül megyek a szertár végébe, ahol a tornaszőnyegek vannak felállítva. Egy nagyobb rést veszek észre, ahova négykézláb kúszom be, szerencsére nem borítom fel. Nincs ínyemre ez a szituáció, azonban nem tudok elmenni az imént történtek felett. Megcsókoltuk volna egymást. Tényleg összeért volna az ajkunk, ha nem szakít félbe senki? Nem tudok rajta kiigazodni, hiszen tartózkodni akar, mégis az ellenkezőjét teszi. Arra sincs ötletem, hogy én magam mire vágyom. Ezek után, képesek leszünk arra, hogy normális tanár, és diák kapcsolatunk legyen?

Az ajtó kinyitódik, amire megfeszülök annyira, hogy moccanni se bírjak. Csak ne legyen bajom belőle. Miközben itt gubbasztok, egy negédes hang üti meg fülemet. A matektanárom, bárhol képes lennék felismerni. Mit akar itt? Honnan tudja, hogy Gergő itt van? Lehet, hogy meglátott, és most megkeres? Most nincs itt az idő arra, hogy pánikoljak. Csak túl gondolom a helyzetet.

– Reménykedtem benne, hogy itt talállak! – kuncog egyet.
– Sokat vagyok itt, nem igaz? – Gergő nevetése halk. – De épp indulni készültem.
– Az remek! Bár meglepődtem, hogy be volt zárva az ajtó.

– Telefonáltam. Mit szeretett volna?

Zavar, hogy az a nő tegezi, de jóleső érzés fogja el a szívem, hogy ez nem kap viszonzást. Nem lenne szabad mosolyognom, de annak nincs hangja, így elengedem. Nem túl érett viselkedés tőlem. Bár Gergő az imént hazudott, tegyük hozzá, muszáj volt.

– Csak meghívni egy kávéra, ha benne vagy!

– Nincs ellenemre, de ha nem haragszik, nem lennék sokáig a társaságában.

Hallom a lépteik hangját, ahogy távolodnak. Valamiről társalognak, illetve nevetnek is; viszont nekem ki kell innen jutnom, így lassan csúszom ki háttal a rejtekhelyemről. A linóleum nem olyan sikamlós, így ez a mozdulat eléggé kellemetlen. Fájni nem fáj ugyan, de jól sem esik. Amint felegyenesedem, megdörzsölöm térdemet, végül elslisszolok az ajtóig. Mielőtt kilépnék, körbenézek. Ahogy megbizonyosodom, hogy sehol sincs senki, elindulok a kijárat felé. Ennyi izgalom elég mára.