2. fejezet - Az első rózsa

“Pimasz hölgy” Ez a két szó jár a fejemben, mióta hallottam tőle. Azóta eltelt pár tanítási óra. Az elsőn megtudtam, hogy milyen hetem lesz; a másodikon pedig azt, hogy a harmadikat Gergő fogja tartani, és már jelenleg a negyedik órámon ülök. Koncentrálnom kellene a fizika tanárra, de ez most lehetetlen. Az idei év első tesi órája maga volt a katasztrófa. Számomra mindenképpen. Nem azért, mert futni kellett, nem is azért, mert máris kötél mászásra kényszerített, sokkal inkább azért, mert éreztem magamon a tekintetét. Hogy ez jó, vagy rossz, fogalmam sincs. De soha nem izzadtam annyira, mint az előző órámon.

Érdeklem őt, ebben biztos vagyok, azonban nem felejthetem el, hogy a tanárom, plusz idősebb is nálam. Én magam sem tagadhatom le, imponál a közelsége, jóképű, de igazából, talán csak ennyi. Nem vagyok naiv, így szerelembe sem esek azonnal. Sokkal több kell ehhez az érzéshez. Viszont… hazudnék, ha azt állítanám, nem akarok gyengéd érzelmeket táplálni senki iránt sem. Visszatérve az órákra, több szakmai tantárgyam lesz. Testnevelés egy héten két alkalommal, amitől már most félek.

Nem pánikolok, a reszketés sem mondható rám, illetve kétlem, hogy személyemre vetné magát. A reggeli szavai után ostoba lennék, ha az járna a buksimban, lefeküdne velem. Határozottabbnak, valamint érettebbnek látszik. Én pedig nem az a lány vagyok, aki kikezdene vele, csak mert vonzónak tartja.

A csengő jelzésére térek vissza a gondolataimból. Úgy hat rám, mint az órám, ami reggelente kelt. Bár ilyenkor mégsem érzem nyűgnek. Elpakolom a könyvet, a füzetet, és a tolltartómat, melybe beletettem a ceruzámat. Behúzom a táskám cipzárját, felállok a helyemről, végül elindulok az ajtóhoz. Amint kilépek, őt veszem észre a folyosón. Az üdítőket tartalmazó automata előtt álldogál. Látványára a szívem dobban egyet, mintha hallaná, felém fordítja fejét. Magam sem értem miért, de intek neki, amire ő csak elneveti magát.

– Bocsi, pápaszem, de félre állnál? – Vihorászva lök arrébb. – Ne állj az útba!

– Ja, félre! – böki oda Tomi, de rám sem bagózik. – Idegesítő vagy!

– Azért ez nem igaz! – Bálint bokszol bele a másik fiú vállába. Persze csak játékosan.

Hogy miért utál Tomi, azt nem tudom, de ha lehetek őszinte, kicsit sem érdekel. Bálint legjobb haverja. Titokzatosnak gondolom őt, talán a viselkedése miatt. Mióta ide járok, utálattal néz rám. Pedig semmivel sem ártottam neki. Ha a kinézetéről kell beszélnem, akkor annyit mondhatok, hogy az első, ami feltűnő benne, az a fülbevalója. Fekete, akárcsak a haja, valamint majdnem karika, de olyan hatást kelt, mintha szét feszítették volna. Emellett vastag is, akár a szemöldöke. Most biztos nehéz elképzelni, de meg kell hagyni, jól néz ki. Mármint Tomi, nem a fülbevalója.

A következő órám egy olyan teremben lesz, ahol sok a fa, valamint a szerszámokból sincs hiány. Gondolom még messze van az az idő, amikor alkothatunk valamit, de várom. Izgatott is vagyok miatta, hiszen ez képes felvidítani, és valamiért fel is pörget. Egy hosszú folyosó vezet a helyhez. Vörös téglafalak jellemzik, fehér ajtókkal, műanyag ablakokkal, melyek a plafonig felérnek, ezáltal sok fényt engedve be az épület ezen részére. Az utolsó ajtóhoz lépek azzal a tudattal, hogy nincs ott senki. Tévedtem. Mielőtt még azt hinnétek, nem, nem Gergő az.

– Hát te? – kérdezi meglepett tekintettel. – Mielőtt megkérdeznéd, Bálintot várom. Mostanában állandóan elkerül.
– Szerintem mindjárt jön – válaszolom egykedvűen.

Kovács Bianka. Annak a fiúnak az exe, aki folyton pápaszemnek szólít. Az a tipikus cicababa külső, szőke haj; kék szem; sok smink. Ezek mellé társul az a tudat, hogy ő az iskola királynője. Tökéletesen illik Bálinthoz. Mondhatni, egymásnak lettek teremtve. Félreértés ne essék, jól is mutattak együtt, csupán végetért a kapcsolatuk, bár Bianka nem így gondolja.

– Nem gondoltál még arra, hogy kontaktlencsét hordj? – kérdezi, miközben közelebb lép. – Kisebb koromban nekem is kellett hordanom szemüveget, de váltottam. – Beletúr hajába, majd rám néz.
– Eszembe sem jutott, de nekem kényelmes így.
– Hát, te tudod. – Körmeit vizslatja.

Jöhetne már Bálint, mert kezdem kényelmetlenül érezni magam. Inkább az egyik munkaasztalhoz lépkedek, ahol ledobom a táskámat a földre. A fa illata betölti az egész helyiséget. Veszek egy mély levegőt, beszippantva az aromáját, ami megtölti egész bensőmet. Imádom!

– Nahát pápaszem! Csak nem rajongsz ezért? – teszi fel a kérdést vihogva. Tekintete rólam a másik lányra esik, amitől a mosolya azonnal köddé válik. – Te meg miért vagy itt?

Nem hallgatom végig a párbeszédüket, ami azért nehéz, hiszen nem süketültem meg, de képes vagyok másra koncentrálni. Tomi sétál el mellettem, egy másodperc erejéig belenézek tekintetébe. Csak a megszokott utálat.

Egy tálcával a kezemben állok, amin a rám váró ételek megnehezítik a súlyt, amit egy ideig cipelnem kell. A gyomrom korgása sem segít a helyzeten. Asztalt kell keresnem, de mindenhol ülnek, csupán a tanároknak szánt rész üres. Nem játszhatok szobrosdit egész idő alatt, így elindulok arra. Mikor odaérek, lehelyezem a tálcát a fehér burkolatra, pont akkor, amikor egy másik is odakerül, pontosan az enyém mellé. Nem szükséges rá néznem, tudom, hogy ki az.

– Nahát, Pimasz hölgy! – Derűs a hangja. – Ugye nem szándékos?
– Elhiheti, hogy nem! – felelem enyhe dühvel hangomban. – Minden hely foglalt, csak ide tudtam jönni.
– Értem! Akkor foglaljon helyet!

Nem kell többször kérnie. Kihúzom a széket, és leülök. Az étel illata azonnal betalál az orromba, amitől a gyomrom jelez is. A másik szék nyikorog a padlón. Kuncogást hallok meg. Remélem, hogy nem fog beszólni. Felé fordítom fejem, de bár ne tettem volna. Forrónak érzem az arcomat, és értelemszerűen a szívem is nyugtalan. Miért van rám ilyen hatással? A mámorító illatáról már nem is teszek említést. Vonzódom hozzá.

– Minek köszönhetem, hogy ennyire bámul? – Egy halvány mosollyal fordul felém, miközben a kanala a kezében van.

Megrázom fejem, és elfordítom, mintha mást akarnék bámulni.

– Egyáltalán nem, csupán megpróbáltam haragosan nézni Önre. – Mondom mindezt kipirult arccal. – Ne gondolja, hogy minden lány maga iránt áhítozik!
– Azért ne legyen dühös! Csupán érdeklődtem.

A kanálhoz nyúlok, hiszen szeretném a levessel kezdeni. Nem pont a kedvencem, de szívesen eszem meg. Tele van zöldséggel, némi tésztával; miközben aranysárga színben tündököl a leve. Az illata pedig fenséges, amivel a drága gyomrom is egyetért.

– Maga aztán nagyon éhes lehet – kacag fel szavai után.
– Nem kértem kommentárt! – Zavarban vagyok, és lehet, nem is tudom leplezni.
– Inkább egyen, Pimasz hölgy!

Válaszra sem méltatom, mégis úgy teszek, ahogy mondja. Kuncogása nem idegesít, de nem sokáig tesz így, ő is enni kezd.

Néha összeér a kezünk, aminek hatására fogalmam sincs, miképp reagáljak. Szándékosan teszi? Nem hiszem, csupán túl közel ülünk egymáshoz. Arrébb kellene mennem, de félek, a szék nyikorgásával magamra vonzom mindenki figyelmét. Bár biztos van olyan, akinek feltűnt, hol is ülök. Most örülnék, ha láthatatlan lennék.

– Nahát, Boglárka! Hogyhogy körünkben köszönthetjük? – Kovács tanár úr foglal helyet az asztalnál. Kérdése után körbenéz az ebédlőben. – Azt hiszem, már értem – bólint egyet. – De legközelebb érkezzen hamarabb!

– Rendben! Máskor nem ülök ide.

– Engem nem zavar különösebben.

Egy pillanat erejéig belenéz szemembe. Áthatóan, amitől kellemes melegség járja át minden porcikámat. Elfordulok, mert ezt látom helyesnek. Nem érzem már éhesnek magam, sokkal inkább vágyom arra, hogy elszökjek innen, ahol ő nincs ott. Hátra lököm a széket, ahogy felállok. Persze, nyikorog, viszont nem foglalkozom azzal, hogy ki bámul ide, vagy épp ki nem. Megfogom a tálcát, és elviszem a tartóra, ahol a már meg nem evett ételek sorakoznak függőlegesen. Amint elhelyezem, kisétálok. Sajnálattal tettem mindezt, hiszen a leves jó volt, viszont a bolognaihoz hozzá sem tudtam nyúlni.

Érdekes érzéseim vannak. Túl sok impulzus ér, köszönhetően az új tanárnak. Tegnap érkezett, mégis olyan, mintha hónapok óta itt lenne már. A közvetlensége ijesztő, de korántsem annyira, hogy el rémisszen magától. Azonban nem engedhetem meg magamnak, hogy közel engedjem, egyúttal ő sem ismerhet meg igazán. A távolság a kulcsszó. Legyen bárhogy is, semmi sem fog történni kettőnk között. Ő egy tanár, én pedig az egyik tanítványa. Egy a sok közül.

Ennek tudatában megyek a teremhez, ahol a következő órám lesz. Matematika. Nos, nem a kedvencem, de fontos, és nélkülözhetetlen a jövőbeni szakmámhoz. Ennél a tantárgynál egy nő oktat minket, Tóth Annamária. A harmincas éveiben lehet, csinos, amit előszeretettel mutat meg mindenkinek, aki a suliba jár. Talán nem meglepő, de pár osztálytársam szívesen nyáladzik utána. Ami nem tetszik benne, hogy a dekoltázsát gyakran teszi kirakatba. De ha megadatik neki az, ami nekem nem, arról nem ő tehet. Szó sincs féltékenységről, csupán elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Vannak hibáim, de azok hozzám tartoznak.

Az ebédszünetben volt ideje kisurrani csupán azért, hogy egy szál rózsát vehessen. Szerencséjére az iskola közelében van virágbolt is. A következő napra tervezte átadni, de a lány utolsó órája előtt odateszi majd a padjára. Azonban név, vagy üzenet nem jár mellé. Kell a titokzatosság, és még nem jöhet rá, ki is az, aki érdeklődik iránta.

– A mai napon a parabolikus háromszög területéről lesz szó, ami elsőre bonyolultnak fog tűnni, de elhihetik nekem, nem lesz az.

Ahogy az előző évben, most is kihívó öltözékben jelent meg. Szőke fürtjei épphogy érintik vállát. Korábban levágathatta, mert hosszú haja volt. Vékony derekát körbeöleli a pulcsi, amit visel. A póló nem takar sokat mell tájékon. A rövid szoknyáról ne is beszéljünk. Magyarázata után, átható kék szemmel figyel minket, hogy vajon mi figyeljük-e őt. Számomra fontos mindaz, amit hallok, és amit meg kell tanulnom, de szerintem a fiúkra ez nem mondható el.

A kréta szenvedő hangon nyikorog a táblán, amivel ír, a fülem mégis meghallja, hogy valaki belefúj egy sípba. A terem ablakai remek kilátást biztosítanak a focipályára, ami az udvaron található. Pillantásom hamar megtalálja azt a személyt, és nem is tudnám letagadni, hogy kire is figyelek ennyire. Egy szürke pólóban van, valamint fekete nadrágban, aminek oldalain csíkok húzódnak meg. A sporthoz pedig sportcipő kell, de hogy pont rózsaszín legyen. Korábban ezt észre sem vettem. Ajkamba harapok, csak hogy visszafojtsam a nevetést, ami most könnyen kibukna belőlem. Legalább ad egy okot, hogy ne csak ő tudjon piszkálni.

– Kedves Boglárka! – szólít fel éles hanggal. – Mi olyan érdekes odakint, amiért nem figyel rám?
– Semmi! – válaszolom azonnal, és inkább a tanárra figyelek. – Csak elbambultam.
– Ha van ideje bambulni, akkor unalmas lehetek.

Mosoly húzódik meg ajkain. Kedélyesen az ablakhoz sétál, miközben érzem magamon, hogy kezd melegem lenni. Fogalmam sincs, hogy tekintete kin állapodik meg, de amint rátalál, elégedetten néz vissza rám. Elindul az asztalom felé, mikor megáll, bal tenyerét leteszi, és közelebb hajol.

– Csak óvatosan, kislány! – suttogja fülembe. – Ne kezdj bele egy veszélyes játékba!

Szavai után felegyenesedik. Nem néz rám, visszalépked a táblához. Bennem viszont meghűlt a vér, emellé társul az, hogy megmozdulni sem merek. Rájött, hogy Gergőt néztem? Mégis hogyan, hiszen sok fiú is van a pályán, nem? Ráadásként az osztálytársaim tekintetét is el kell viselnem, és hogy ne legyen jobb a helyzetem, egész testemben érzem, ahogy a szívverésem felgyorsult. Lüktet mindenem. Haza akarok menni, de még két óra hátravan. Egy ötlet önmagamnak: elkerülni Gergőt, amikor csak lehet.

A nap fényesen süt be az ablakokon, jelezvén, hogy még mindig nyárias az idő. Az egyik nyitva van, így lágy szellőt enged be a terembe. Az meglepő, hogy pont az én padomnál történik mindez, és…

– Hát az?

Oda sétálok, mert nehezen hiszem el, amit látok rajta. Egy rózsa, élénk vörös színben, ami az én asztalomon van. Egy gyönyörű virág, amelyet még sosem kaptam senkitől. Nem mintha valaha kaptam volna bárkitől is valami szép dolgot. A szüleimet nem számítom bele. Kezembe veszem, és nem vagyok rest megszagolni. Az illata nem erős, szinte nincs is, valamit mégis érzek. Kíváncsiság. Ki tehette ezt ide? Az utolsó órámon. Vigasz lehet számomra a matekon történt események miatt?

Megrázom fejem, hisz ez butaság. Akire gondolok, az nem tud arról, ami történt. De hogy ki lehet az, akitől ezt kaptam, arra akkor sem jönnék rá, ha erősen gondolkodnék. A virágot leteszem, kihúzom a széket, és helyet foglalok. Bálint és Tomi ekkor lépnek be. Az előbbi komor tekintettel, az utóbbi morcosan. Árad belőlük a jókedv. A virágot viszont észreveszik, de nem tesznek megjegyzést. Duzzogva ülnek a leghátsó sorba. Eddig semmilyen szag nem töltötte be a termet, de ők mégis hoztak magukkal. Enyhe izzadság, és spray keveréke érződik. Érdemes lett volna letussolniuk, hiszen adódna rá lehetőségük. Ennek ellenére, elviselhető, nem zavar.

Kisvártatva a többi fiú is megérkezik, csengőszóra pedig a tanár. Mindenki leül a helyére, hogy elkezdődjön az az óra, ahol elméletbeli képzést kapunk a tanult szakmánkról. Szintén egy olyan dolog, amit szeretek. Azonban a rózsa megmelengeti a szívemet. Egyelőre nem akarom, és nem is hiszem, hogy ki tudom deríteni, ki rakta ide. Tippelni nem akarok, talán idővel majd kiderül. De akárki is volt, köszönöm neki.

Tudta jól, hogy az a nő furcsán viselkedett a lánnyal, így az utolsó órát választotta ki végül. Talán ezzel okoz némi örömöt – gondolt erre az illető. Mikor belépett a terembe, nem tudta nem észrevenni, hogy a lány mosolyog, s mikor senki nem figyelt rá, az ő száján is megjelent egy, azonban csak egy pillanatra. Nem akarta, hogy bárki is észrevegye.

– Milyen szép rózsa! – mutat a virágra. – Titkos hódolója akadt?
– Meglehet, de nem hiszem, hogy Önre tartozna! – Nem haragszom rá, de hangomban biztosan észrevehető, hogy neheztelek rá.
– Úgy vélem, nem tettem semmit, amiért haragudnia kellene rám.
– Sajnálom! – enyhülök meg azonnal. – Csak történt valami, ami felkavart.

Arról nem is beszélve, hogy kerülnöm kell őt. Ha a matek tanár meglát vele, ki tudja, hogy mit tesz majd. Ezt azonban nem közlöm Gergővel. Azzal elárulnám magam, hogy óra közben őt figyeltem. Emiatt a cipőjével sem piszkálódhatok.

– Tudja, van, ami engem is felkavar.

Tekintetünk találkozik, pont, mint az ebédlőben. Azonban most csak ketten vagyunk, de az érzések ugyanazok. Egy hangosan becsukódó ajtó hangjára térek észhez.

– Akármi is az, nem hiszem, hogy rám tartozik, Tanár úr!
– Igaza lehet! – El lép mellettem, hogy kinyissa a bejárati ajtót. – Szerintem menni készült.
– Kidob az iskolából? – nevetem el magam, miközben szembefordulok vele.

Egy féloldalas mosoly bújik meg arcán.

– Olyat én nem tennék!

Közvetlenül előtte sétálok ki a friss levegőre, de az illatát megérezvén, kósza gondolatom támad, viszont azonnal elhessegetem. Nem gondolhatok illetlen dolgokra, főleg nem arra, hogy…

“Hogy megcsókoljam a tanáromat.”