18. fejezet - Az életem értelme

Tomi

A nap lassan jelenik meg a horizonton, miközben a házak annak fényében úsznak. Hány éve is már annak, hogy megkért, éljek vele, és a szüleivel? Azt hiszem, lehet nyolc. De talán nem is számít ez. Nem fontos, hiszen töretlenül itt vagyunk egymásnak. Ahogy befejeztük a középiskolát, én tovább akartam tanulni, ő azonban munkába szeretett volna állni. Ezen összekaptunk. Az első veszekedésünk volt. Kibékültünk ugyan, de kis bőgőmasina lett az évek alatt. Egy kicsit gonosz tőlem, de olyankor igazán aranyos. Amiért azonban lenyűgözött, hogy láttam rajta a változást. Rengeteget fejlődött. Előnyére.

Sosem felejtem el azt a napot, amikor először láttam meg. Egy magába zárkózott lány volt. Nem beszélt senkivel, de akárhányszor a fa megmunkálásának a közelében tudhatta magát, csillogott a tekintete. Nem bírtam félre tekinteni, aztán már nem is akartam. Mire észbe kaptam, szerelmes is lettem. Addigra viszont behálózta valaki. Igyekeztem tenni érte. Megelőzni. Nehezen ugyan, de sikerült. Szembenéztünk egy nagy nehézséggel, amiből szép lassan állt fel. Imádom benne azt, hogy mindig képes erős maradni, legyen szó bármiről.

Két évvel ezelőtt pedig valóban elköteleztük magunkat egymás mellett. A feleségem lett. Életünk legboldogabb napja volt, vagyis az egyik. Valójában, vele minden napom a legboldogabb. A nászutunkat nem szerette volna nagydobra verni, így a Balaton északi részén tölthettük el. Egy teljes hét, amit kihasználtunk, amennyire csak lehetett. Néhány kép a kandalló felett díszeleg. Mindegyiken egy olyan nő arca néz vissza, akin nem lehet látni, hogy traumát élt át. Nekem néha eszembe jut, és biztos vagyok benne, hogy halvány emlékei még vannak róla. Talán csak titkolja, mert nem akar vele terhelni. Még ma is az én érzéseimet helyezi előre.

A nyár csak most veszi kezdetét, de ő már most képes neki vetkőzni, pedig figyelnie kellene magára, hiszen… Hiszen a pocakjában ott növekszik az első gyermekünk. Igaz, a kandalló nyújt elég meleget, ha netalán fázna. Reggelente amúgy is hűs a kinti levegő, és van, hogy kinyitjuk az ablakot. Bár ő most mélyen alszik, felém fordulva. A hasa még nem nagy, épp csak látszik.

– Tomi… – álmoskás a hangja. Szeme nem nyílik ki.

– Mi az? – kérdezem, miközben arcára simítok.

– Éhes vagyok!

Mosolyra húzom szám. Imádom őt, még mindig, töretlenül, szüntelenül. Az életem értelme lett ez a gyönyörű nő.

– Mit szeretnél enni?

– Lepj meg! – szeme kinyílik, és rögtön megtalál. – De ha nincs ötleted, jó leszel te is! – Benyúl a pólóm alá, ujjait végighúzza mellkasomon.

Ó te lány!

– Ezzel csak egy bizonyos részed lakik jól! Ugye tudod?

– De most téged akarlak! A gyomrom ráér. – Hogy szavait nyomatékosítsa, hanyatt fekszik.

Ahogy széthúzza lábait, szabad utat enged a látványnak. Nem is fogom vissza magam. Épphogy benne vagyok, fejét hátraveti. Érzékeny lett, és ez kurvára tetszik. Nem tudom az okát, de az elmúlt egy hónapban túl mohó lett az én drága fényem. Ezúttal úgy juttatom el a csúcsra, hogy lehajolok hozzá, homlokomat az övének nyomom, amire azonnal rám néz. Kezünket összekulcsolom, hogy a feje mellé helyezzem. Óvatosan mozgok. Lábát felhúzza.

Pár perccel később úgy csókol, mint aki repatát követel. Amikor gyomra felmordul, elégedetlenül nyög egyet.

– Azt hiszem, most már rád fér egy reggeli. Valódi étel, és nem én! – Egy csókot nyomok édes szájára, aztán ott hagyom.
– De téged jobban szeretlek! Olyan finom vagy!

– Te meg túl mohó!

Kisétálok a konyhába, de még hallom, ahogy ellenkezik.

A házasságunk óta a saját lakásunkban élünk. Együtt hoztuk össze, együtt is rendeztük be. Ugyan nem kertesház, és a tizediken vagyunk, mégis a miénk. Egyébként, nem tudnám megállapítani, hogy milyen stílus jegyeket képvisel. Kissé amerikai, kissé európai. A hűtő például elég sok hűtőmágnest tudhat magának. Van ott két kép is. Az egyiken Laura, ahogy egy külföldi cég előtt áll. Amerikába ment. Egy évben csak egyszer tér vissza, de akkor elrabolja tőlem Bogit. Persze olyankor sírva jön haza, hiszen sokáig nem látja viszont.

A másikon Bálint van, a feleségével, és közös gyerekükkel. Most várják a másodikat. Sokáig kínlódott az exével, de a munkahelyén találkozott azzal a nővel, aki mellett boldog lehet. Ráfér. Megérdemli. A feleségemmel jó barátok lettek az évek alatt. A feleségem… Ezt a szót még mindig ízlelgetem, de jó kimondani. Még akkor is, ha csak gondolatban.

Ami a szüleinket illeti, sokszor járnak össze a hétvégéken, hogy beszélgessenek. Néha borozgatnak is. És ha eszükbe jutunk, meghívnak bennünket is. Három héttel ezelőtt tudták meg, hogy gyermekünk lesz. Nagyon boldoggá tettük őket. Meg is ünnepelték.

– Hogy haladsz? – karol át hátulról.

– Jól. – Egy tojást verek fel éppen. Szereti a rántottát.

– Még mindig szoknom kell, hogy ennyire magas vagy, és izmosabb is! – enyhén csap fenekemre, aztán mellém lép.

– Nekem pedig azt, hogy hosszabb a hajad, valamennyivel te is magasabb vagy. Mégis… – vetem rá tekintetem. – Számomra ugyanaz a csodaszép lány, aki szemüvegben toppant be abba az osztályba!

Megcsillan a szeme, majd félrenéz. Azt hiszem, telibe találtam ezzel.

– Nekem – néz rám újra –, nekem pedig az a fiú vagy, aki mindig akkor van ott, amikor tudja, hogy ott kell lennie. Aki képes volt várni rám, és aki sosem hátrált meg, amikor én igen.

Hirtelen állok meg a mozdulatomban.

– Ez nem igaz! – ellenkezem. – Te sokkal erősebb voltál mindig is, mint én!

Édes mosolyt villant rám.

– Maradjunk annyiban, hogy ötven-ötven!

Meglep azzal, hogy nekem dől. Azt már nem hozom szóba, hogy mell tájékon is nőtt. Ez maradjon csak gondolatban.

– Szeretlek, Szabó Tamás.

Felhorkantok. Ezek a váratlan vallomások…

– Én is szeretlek, Szabóné Hegedűs Boglárka!

– Úgy szeretem ezt a nevet is! – pirul el kissé, aztán hasára teszi kezét. – El sem hiszem, hogy szülők leszünk! – néz fel rám, arcáról sugárzik a boldogság.

Nyelek egyet. Francba! Miért akarok huszonöt évesen bőgni?

– Nem baj! – mondja váratlanul. – Tetszik, ha kimutatod az érzéseidet! Hozzád tartoznak, nem kell szégyellned!

– Tudod mit, kedves feleségem?!

Kérdőn tekint rám. Hirtelen ragadom meg derekát, miután leteszek mindent a konyhapultra. Magamhoz húzom, kezem az arcára simul. Megleptem, de tudom, hogy tetszik neki.

– Azt hiszem, most én vagyok az, aki éhes lett!

Kezeim közé kapom, akár egy hercegnőt, hogy bevigyem az ágyra. Lefektetem, fölé mászom, hogy mohón tapadjak isteni ajkaira.

Bevallom, amikor annak a mocsoknak a karmai között volt, azt hittem, hogy soha nem lesz esélyem nála. Hogy elvesztettem, de milyen szerencse, hogy nem adtam fel. Mert ha úgy tettem volna, örökké gyűlöltem volna azt a valakit, akivé válhattam volna nélküle.

De most itt fekszik alattam, várva azt, hogy a magamévá tegyem. És én meg is teszem.