17. fejezet - Csak amit érdemelsz

Bogi

Két óra. Ennyi ideig vártunk arra a bizonyos ítéletre. Amint elhangzott a kétjegyű szám, Bianka örömében fel zokogott. Mindvégig fogta a kezem, el sem akarta ereszteni. De biztosítottam afelől, mellette vagyok. Gergőtől pedig nem kell tartania.

Ő maga azonban térdre rogyott. A sajnálat legapróbb szikráját sem éreztem. A tanári hivatása már a múlté, így ha szabadul is, soha többé nem mehet egyetlen iskola közelébe. Amit olyan nagyon szeretett, elvesztett. Én pedig, mire szabadulhat, harmincon túl leszek. A vád: szexuális erőszak, molesztálás, fiatalkorúak megrontása, manipulálás, valamint, gyilkossági kísérlet. Amennyit kapott ezekért: 15 év.

Azalatt annyi minden történhet. Elsősorban az, hogy felnőtté válok. Elvégzem az iskolát, munkába állok, élem az életem. Tomi mellett. A többit még elképzelni nem tudom, de ráérek. Előttem áll az élet. Akkor a szertárban azt hittem, hogy ott ér véget. Ha senki sem tör be, akkor így is lett volna. Erre gondolni soha többé nem szeretnék. Már vége, több alkalomra esélye sem lehet. Nekem ez bőven elég.

Bianka, és az én utam keresztezte egymást, noha csak kis időre. Eldöntötte, hogy megpróbál új életet kezdeni. Tudja, nehéz lesz, de fel akar állni. Gergő sötét árnyéka nem lehet az élete része többé. Adtam neki erőt ehhez. Egy öleléssel búcsúzott, majd kisétált az ajtón. Remélem, egy nap találkozunk, pusztán azért, hogy átbeszéljük, miként teltek az évek. Ez azonban a jövő kérdése.

– Mondja, Bogi, hogy érzi magát?

– Jól, jobban, mint gondoltam. Ahogy egyik nap követi a másikat, úgy érzem, a történtek olyanok, mint valami rossz álmok.

– Ennek örülök! – Egy mosolyt hint felém. – Ha így folytatja, nem lesz rám szüksége. Szívből remélem, hogy ez a nap igen közel van!

Már két hónapja annak, hogy túl vagyok a tárgyaláson. Talán nehéz volt. Álmodtam vele, többször is. Néha még sírtam nappal. Az iskolában sokan érdeklődtek, mi történt; hogy vagyok. Nem mindig ment a válasz jól. Ha eszembe jutott, reszkettem, emellett; a szertár előtt elsétálni nehéz feladatnak tűnt, de a barátaim mellettem álltak mindvégig. És hihetetlen, de ez az egész osztályomat érinti. Az életem teljesen más lett, nem élek elbújva, magányosan. Itt vannak, vigyáznak rám, és nem engednek emlékezni.

Andrea elhagyta az iskolát. Senki sem tudja, mi történt vele. Új tesitanárunk lett, egy nő személyében. A történtekről semmit sem tud, de jól van ez így. Emellett egy idős férfi oktatja a matekot. Velük valódi tanár, és diák kapcsolatot ápolunk. Semmi mást.

Egy héttel ezelőtt pedig… Tomihoz költöztem. Együtt élek vele. Mellette kelek reggel, vele fekszem este. Továbbra is vár, várja azt a napot, amikor újra az övé lehetek, igazán az övé. Elmondása szerint, én voltam, aki szép szavakat, tetteket mutatott felé. Ezt mind viszonozni szeretné. Képes mindig megdobogtatni a szívem, és ez tetszik.

Minden reggel… egyetlen napot sem kihagyva, egy rózsát tesz a padomra. Tudom, hogy nincs erőteljes illata, mégis mindig orromhoz emelem.

A tavasz lassan beköszönt, március van már. Továbbra is kontaktlencsét használok. Hozzászoktam. A hajam valamivel hosszabb lett, amit csattal fogtam össze. Az öltözékem kimerül egy virágmintás pulcsiban, fekete nadrággal, a megszokott sportcipővel. A külsőm valamennyire változatlan, a gondolkodásmódom azonban rengeteg fejlődésen ment keresztül. Akárcsak az életem. Voltak szörnyű napok, de eldöntöttem, a jelenemmel szeretnék foglalkozni.

A terem üres, csupán én ülök a helyemen. A nap lassan megmutatja fényét, melyet az épületek tetején látni lehet. Bal kezemen támasztom a fejem, és az egyik ujjamon egy gyűrű díszeleg. Ami arany, a közepén egy szív formájú kővel; két oldalán gravírozott rózsa mintával. A virág helyett egy eljegyzési gyűrű várt. A szívem azóta nyugtalan. Gondolkodás nélkül vettem fel. Letérdelnie sem kell, mert igent mondanék; akár minden egyes nap.

Váratlanul ér, hogy nyílik az ajtó, de nem Gergő áll ott. Soha többé nem fog ott állni. Bálint lép be. Elsétál a helyére, leteszi a táskáját, majd a mellettem lévő székre ül le. Az elmúlt időszakban igazán jó barátok lettünk. Sok dolgot árult el, van, hogy csak nekem.

– Mi lesz a válaszod? – Tekintete a gyűrűre esik.

– Szerintem tudod jól! – Kezemet a padra teszem.

– Emlékszel még az első rózsára?

– Sosem akarom elfelejteni.

Azon a napon, az utolsó órában; a padomon egy élénk vörös rózsa várt rám. Ötletem sem volt, hogy ki tehette oda. Örültem neki. Sokáig díszelgett egykori szobámban.

– Azt mondta, kicsit késni fog. Lehet, hogy tervez valamit, de nekem nem árulta el.

– Jó reggelt, gyerekek! – toppan be Laura. – Elég nehezen keltem fel. Olyan rossz nélküled!

– Miért nem költözöl hozzám? – kérdezi Bálint vigyorogva.

– Hülye! – kinyújtja rá nyelvét. – Jobb nekem nélküled!

Megpaskolja vállát, aztán a másik oldalamon foglal helyet. Eszembe jut valami.

– Szerintetek, ha nincs Gergő, akkor is így ülnénk itt? Tomival akkor is szeretnénk egymást?

– Erre szerintem nem fontosak a válaszok! Tegnap este nem azt mondtad, hogy a jelennel szeretnél foglalkozni?

Mindig akkor bukkan fel, amikor tudja, hogy így kell tennie. Régen is; abban a buliban; a tárgyalás napján. Sóvárgó tekintettel nézek arra a fiúra, akibe menthetetlenül beleszerettem. A pad túlsó oldalán marad, megragadja állam, közel hajol. Ennél többet nem tesz. De tudom, hogy csak egyelőre.

– Mit szeretnél, mi történjen most?

Ez nem fer! Ismer már annyira ahhoz, hogy tudja, ilyenkor zavarba jövök. Ennyi idő után is. Az elmúlt napokban ő az, aki előttem jár. Kezemmel megragadom vállát, miközben felállok.

– Ha nem válaszolsz, cselekszem majd magamtól!

– Várj! – szólalok meg, szinte azonnal, válláról leveszem a kezem. – A pad…

Táskáját ledobja a földre; felül a padra, először nekem háttal, de megfordul rajta, így szembe kerül velem. Fejünk egy magasságban.

– Szóval, mit szeretnél? – Arcán üde mosoly jelenik meg. – Mert én jól tudom, hogy én mire vágyom! – Kezeit derekamra helyezi, hogy közelebb vonjon magához.

– Hát… – Hevesen dobog a szívem. – Amit szeretnék, az az, hogy…

“Hogy szorosan ölelj magadhoz. Csókolj meg, majd tedd fel azt a kérdést, hogy kimondjam végre azt a szót, hogy: Igen!”

Egyik keze tarkómra csúszik, ajka mohón tapad az enyémre. Lehunyja szemét, aztán én is. Nyelvét megérezvén, megborzongok. Átkarolom őt a nyaka körül, míg az ő kezei a hátamra csúsznak. A csókja szenvedélyes, kissé eldöntöm fejem. A testem reagál rá, és ennek örülök. Laura, és Bálint mondanak valamit, de se Tomi, se én nem figyelünk rájuk. Mikor eltávolodik, homlokát lágyan érinti az enyémhez, miközben szaporán veszi a levegőt. Keze visszatér a derekamhoz.

– Szeretnéd összekötni velem az életed? – Egyik keze arcomhoz ér. – Ki mondod azt a szót, hogy…

– Igen! – Elhúzom homlokom. – Igen! Szeretném összekötni veled az életem. Csak veled, mert…

“Akár hiszed, akár nem, te vagy életem szerelme. Annyi minden történt az elmúlt időben. Szeptember első napja óta. Azóta kellett volna így éreznem. Úgy sajnálom, hogy nem ez történt! Sajnálom, hogy később figyeltem fel arra, hogy egy imádnivaló személy vagy! De tudod mit? Kit érdekel a múlt, amikor a jelenem, és a jövőm te leszel? Senki más nem jöhet szóba, csak te, Szabó Tamás. Szóval igen, szeretném, ha együtt lennénk, ameddig csak lehet! Vagy inkább, örökké!”

– Basszus!

Lehajtja fejét, mikor rám néz, észreveszem, hogy miért. Meghatódott.

– Miért vagy képes mindig elém kerülni? – Féloldalas mosolyt villant. – Szeretlek! Mindig is szeretni foglak! És tudod, hogy miért? Mert ez az, amit érdemelsz!

– A szokásos Bogi, és Tomi pillanat, hölgyeim, és uraim! – Bálint szakít félbe, miközben tapsol egyet.

Nem jövök zavarba, inkább Tomi homlokára adok egy puszit. Nem kell visszafognom magam, ha vele vagyok. Nincs okom arra, hogy titkoljam a szerelmemet. És azt hiszem, hogy ma este, amikor kettesben leszünk, két hónap után, képes leszek arra, hogy együtt legyek vele.

– Valld be, hogy csak féltékeny vagy! – dobja le a magas labdát Laura.

– Ezek – mutat kettőnkre –, akár mi is lehetnénk!

– Mi? Ne viccelj! Eszedbe se jusson ilyen, te tökfej!

Elnevetem magam. Kedvelik egymást, persze komoly érzések nélkül. Szimplán csak barátok. Ennél több soha nem lesz köztük. Mindketten találtak valakit, akit talán szerethetnek. Egy olyan személyt, aki a jövőjük egyik része lesz.

– Fordulj meg! – kéri tőlem.

Eleget teszek kérésének. Bal kezemet feljebb emeli, aztán hozzáérinti az övét. Ajkaim szétnyílnak a csodálkozástól. Majdnem ugyanaz a gyűrű van rajta is. A különbség csak annyi, hogy az övé vastagabb. Azt mondta, mindig én járok előtte? Akkor ez mi? Már réges régen lehagyott, csak nem vette még észre.

– Most miért siratsz meg? – kérdezem szipogva.

– Ha örömkönnyek – átkarolja derekam –, akkor az nem gond! – Fejét a vállamra helyezi.

Egy kis idő után megérkeznek a többiek is. De Tomi nem enged el, csak akkor, amikor a tanárunk is megérkezik. A mindig lelkes Kovács tanár úr, aki hamarosan ötvenegy éves lesz. Ami engem illet, közeledem a tizennyolchoz. Nem is igazán tudom, hogy gyorsan telik az idő, vagy lassan. Boldog vagyok, és hiszem, hogy a múltból egyetlen rossz emlékem sem marad, ami Gergőhöz köthető. Ideje most már elfelejteni.

Mióta együtt vagyok Tomival, azóta foglalja a bal oldali széket mellettem, de most először fogja meg a kezem a pad tetején. Ahogy így ülünk, eszembe jut valami. A tatai házban van egy olyan szoba, ami évek óta üresen áll. Talán, ha Tomi… Elfogadná vajon? Nem lenne gond a szüleinek sem? Az enyémek nem szólnának egy rossz szót sem. Ebben biztos vagyok. Én szeretném, ha lenne ott számára is egy hely. Ami az ő otthona is lehetne. Ez a gondolat most igen erősen befészkelte magát a fejembe. A tavaszi szünet ideális lenne arra, hogy elintézzük mindezt.

A csengő váratlanul hív vissza a terembe. Teljesen elkalandoztam, így nem figyeltem a tanárra. Fogalmam sincs, hogy miről is beszélt. A többiek elkezdenek pakolni, így talán nekem is ezt kellene tennem. A táskámmal együtt felállok, de úgy érzem, le vagyok lassulva.

– Minden rendben? – kérdezi Laura.

– Persze, csak…

– Ha akarsz beszélni róla négyszemközt, akkor menjünk a folyosóra.

– Nem, tényleg nincs baj, csak… – Amit akarok, az igen nagy dolog az életemben.

A változás útján vagyok épp. Segít a pszichológus, segítenek a szüleim is, akárcsak Tomi szülei, illetve a barátaim. Nem érzem nehéznek ezt a lépést megtenni, hiszen mióta eszembe jutott, egyre jobban vágyom rá. Egy pillanatra hajamba túrok. Laura aggódva figyel, de meg kell nyugtatnom, tényleg semmi bajom.

– Tudod, arra gondoltam, hogy lakhatna velünk. A tatai házban van egy szoba, ami már évek óta üresen áll.

– Mármint ki? – húzza mosolyra száját. – Tomira gondolsz igaz? Ez elég komoly előrelépés lenne. És emiatt vagy ilyen? Nincs más oka, ugye?

– Nem, tényleg nincs – nyugtatom meg.

– Akkor – megragadja kezem –, irány a következő óra!

Esélyt sem ad arra, hogy ellenkezzem. De nem is akarok. A következő óra… Egy pillanatra megszorítom kezét, amire megáll.

– Ha már komoly előrelépés – kezdek bele –, kedd van.

Egyből leesik neki. Aggódó tekintettel méreget. De nincs oka rá. Korábban már gondoltam arra, hogy bemegyek a szertárba. Nem felidézni, csupán elérni, hogy ne féljek attól a helytől. Képes vagyok rá, ha még jobban szeretnék előre lépni, már pedig akarok. Eddig úgy mentem el a hely mellett, hogy nem hagyták nekem, hogy oda pillantsak. Még csak a szemem sarkából sem. Azonban most ezt meg akarom törni.

– Biztosan ezt akarod? Ha bármi baj van, azonnal szólj! – Elém lép, hogy átöleljen. – Ez nem játék, amiben lehet próbálkozni! Ott éltél át egy traumatikus élményt! Ha rosszul leszel, azt nem tudom elviselni!

– Laura!

Megvárom, míg a szemembe nem néz.

– Változni akarok, de úgy nem fog menni, ha minden alkalommal lehunyom a szemem. Arról nem is beszélve, hogy nem csak az az alak zárkózott be velem oda.

Könnyes lesz a szeme, de sóhajt egyet, aztán folytatjuk oda az utunkat.

Kinyitom az ajtót. Az első, ami szembetűnő, az az, hogy erősebbek a fények. Az elrendezés is teljesen új. Ami változatlan, az a szag, ami körbelengi az egész szertárat. A hátamat az ajtónak döntöm, ami így becsukódik. Lehunyom a szemem. Idebent néma csend van, csak a kintről jövő zajokat lehet hallani. Senki sem szól hozzám, senki sem érint meg. Nem nyom le senki sem a padlóra, hogy bántson. Lassan szívom be a levegőt, amíg a tüdőm meg nem telik; hogy aztán ugyanolyan tempóban engedjem ki. Furcsa… Arra számítottam, hogy lejátszódik újra az a jelenet, de semmi. Nem jut eszembe sok minden. Halovány foszlányok csupán. Ez ugye jót jelent? Fejlődöm, változok, felejtek. Ez jó. Nem félek itt lenni, bármikor bejöhetek anélkül, hogy aggódnom kellene.

Kitárom az ajtót, ahol három ember fogad. Három olyan személy, akik sokat jelentenek számomra. Akik nem hiányozhatnak az életemből. Akik bíznak bennem annyira, hogy magamra hagyjanak ezen a helyen. Nem zárom be, mert felesleges lenne. Ezek után bármikor ránézhetek anélkül, hogy rossz dolgokra gondolnék.

– Hogy ment? – kérdezi Bálint.

– Azt hiszem, jól. Már csak foszlányok vannak előttem. És valamennyire más lett.

– Ja, csináltak ezt-azt ott.

Úgy érzem, mind tudjuk, hogy miért, és mióta változtak meg a dolgok. Ezek után, már tényleg semmi sem köt ide. Főleg nem az az alak. Innentől már egyenes az utam, nyugodtan mehetek előre. Ha lesznek is akadályok, korántsem olyanok, amiket Gergő tett elém. Hogy meggyógyultam-e teljesen? Még nem tudom, de már bátrabban merek előre tekinteni. Éppen ezért, még egyszer ránézek a helyre, és búcsút mondok neki. Ezúttal tényleg: Viszlát!

– Tomi! – állítom meg váratlanul, mielőtt még bemehetne a tornaterembe. – Szeretném, ha hozzánk költöznél!

Bármit is hozzon a jövőm, készen állok rá. Nem fogok félni. Bátran akarok előre lépkedni, még akkor is, ha lassan. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, hiszen itt vannak mellettem azok az emberek, akiket szeretek. Különösen ő. Ő, aki mindig ott volt mellettem. Akiről azt hittem, hogy utál, miközben végig szeretett. Drága Tomi, mindig ott vagy, amikor szükségem van rád. Minden apró mozdulatomra figyelsz. Úgy óvsz, mintha egy kincs lennék. Éppen ezért szeretném veled összekötni az életem. Családot akarok, elmenni olyan helyekre, ahol közös emlékeket szerezhetünk. Csak mi ketten. Nekem mindegy, hogy a sarki kisbolt, vagy a tenger. Ha ott vagy, számomra csak az a fontos. Ha boldog vagy mellettem, engem más nem érdekel. Mert tudod, ha te nem lettél volna, ki tudja, hogy hol lennék én.