16. fejezet - A másik lány

Bogi

A friss levegő jót tett a fejemnek, szükségem volt rá. Amikor visszaértem az épületbe, Laura jött oda hozzám. Átölelt. Talán arra is szükségem van, az ölelésre. Mindenkitől, aki itt van velem. Sok időm nem maradt semmi másra, ugyanis vissza kellett jönnöm. Szerencsére Gergő nincs a teremben. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni a jelenlétét. A széken foglalok helyet. Az ügyvédnő egyelőre nem mondott semmit. Nekem legalábbis. A bíró is visszatér, hogy elfoglalja a helyét.

– Tisztelt Bíró úr, engedje meg, hogy egy másik tanút is behívjak!

– Megadom az engedélyt – egyezik bele.

– Köszönöm! – Az ajtó irányába néz, magabiztos szemmel. – Ezennel szeretném behívni Tóth Biankát a tárgyalóterembe!

Soha nem hallottam ezt a nevet, és a személyét sem ismerem, így kérdőn nézek a kitáruló ajtóra, majd a lányra, aki belép rajta. Őt láttam nemrég. Végigsétál az ülő emberek között, nem nézve senkire; és csak akkor áll meg, amint odaér arra a helyre, ahol én álltam nemrég. Fejét felemeli, de nem az embereket vizslatja. Vagyis azt hiszem. Idősebbnek néz ki nálam. Hosszú szőke haja van; arca megviseltséget tükröz; a teste túl sovány. Nem tudom, hogy ki lehet ő, de ha itt van, az csak egyet jelenthet: köze van Gergőhöz.

– Megesküszik, hogy csakis az igazat, a színtiszta igazságot fogja elmondani? – kérdezi a bíró.

– Igen! – válaszolja határozottan, némileg hangosabban, mint kellene.

– Az ügyvédnőt megkérem, kezdje meg a tanú kihallgatását!

– Köszönöm, Bíró úr! – A lány felé fordul. – Kedves Bianka! Ma azért van itt, mert tanúskodni szeretne, Fábián Gergő ellen. Igaz?

– Igen! – hangjában ott van minden bánata. Teljesen összetört.
– Szeretném, ha mesélne magáról, a korábban megbeszéltek szerint!

– Tóth Bianka vagyok, Kétezer hat, január másodikán születtem, itt Tatabányán. Jelenleg egy gyárban dolgozom.

Megesik rajta a szívem. Min mehetett keresztül? Mit kellett átélnie, amiért így néz ki? Mintha elvesztette volna régi önmagát.

– Milyen kapcsolatban állt a vádlottal?

– A tanárom volt. Testnevelést tanított az én iskolámban is. Általános iskoláról van szó.

A szék támlájának döntöm hátam. Általános iskola? Megborzongok. Általános… Magam elé figyelek. Ez szörnyű, ez túlságosan is szörnyű.

– Mi történt önök között?

– Tizennégy éves voltam, hetedik osztályos. Egy buta kislány, aki hagyta, hogy egy férfi molesztálja. Az első alkalom a szertárban történt. Bezárta az ajtót, így esélyem sem volt kimenni onnan. Lefogott, felhúzta a pólómat, hozzám ért olyan helyeken, ahol senkinek sem lenne joga.

Felnézek a plafonra, ahol ufo lámpák vannak. Tizennégy. Csak tizennégy éves volt. Gergő tönkretette egy ártatlan lány életét. Minden egyes napon eszébe juthat mindaz, amin keresztül kellett mennie. Immáron sokadjára, könny hullik szememből. Most nem magam miatt, nem a fájdalmaim, az átélt dolgaim miatt; Bianka múltja miatt. Egy lány, aki meg lett fosztva mindentől. Elég csak ránézni, bárki rájönne.

– Megfenyegetett, hogy ha bárkinek is elmondom, olyan dolgot tesz velem, amit egy életre megbánok. Így hát csendben maradtam. Eddig a napig!

– Miért döntött úgy, hogy beszélni akar?

– Láttam a hírekben, ami történt. – Egy pillanatra összenézünk, aztán elfordítja fejét. – Felismertem az illetőt. Arra gondoltam, ha ide jövök, és elmondok mindent, azzal börtönbe juttatom. Arra vágytam, hogy bűnhődjön mindazért, amit velem tett.

Szegény lány, rettenetesen sajnálom. Szememmel megkeresem Tomit. Amint rátalálok, aggódva néz, de megrázom fejem, és jelezvén állapotom okát; az emelvényen álló lányra nézek, aztán vissza rá. Megérti. Hihetetlen, hogy képesek vagyunk ilyen módon is kommunikálni. Hirtelen pillant anyjára, aki mond neki valamit, aztán vissza tekint rám. Küld egy bátorító mosolyt, amit valamennyire viszonzok. Végül mindketten Biankára figyelünk.

– Az én életemet tönkretette, de talán valaki másét nem fogja.

– Mivel fenyegette meg önt?

– Azzal… Azzal, hogy olyan módszerrel veszi el az ártatlanságomat, amivel akár teherbe is eshetek. Nem érdekelte, hogy lesznek-e következményei.

A hátam mögött sokan kiakadnak, így a bíró ismételten csendre inti őket. Képes lettem volna egy ilyen emberrel kikezdeni. Hagytam, hogy hozzám érjen, hogy megcsókoljon, miközben a múltjában volt egy lány, aki miatta ment tönkre. Akinek az élete maga lehet a pokol.

Már nem sírok, csak döbbenten, és lesújtóan ülök, bámulva a cipőmet, ami valójában csizma. Vajon odakint hullik még a hó? Van ennek bármi komoly jelentése? Hófehér lesz a táj, csak hogy tiszta lappal kezdjük el? Ha tiszta is lesz, a múlt kísérthet még. Különösen a másik lányt.

– Mennyi ideig volt vele kettesben, amikor bármit megtehetett?

– Fél évig.

“Úristen”!; “Szegény lány”! “Fél évig”?

A különböző megdöbbenések miatt a bíró kissé kiakad. Lehet, hogy ő sűrűn hall ilyeneket, de egy olyan embernek, aki sosem élt át, sosem hallott a saját fülével ilyesmit, annak ez döbbenetes. Nekem is.

Engem megölt volna, ami szintén súlyos, és komoly cselekedet, egyben bűntett is. Viszont én túl lehetek rajta, egy idő után csak egy rossz álomként tekintek majd vissza arra a jelenetre. Velem ellentétben, Bianka sosem fog túl lendülni ezen. Örökké vele marad, sosem felejti el. Egy életre meg lett pecsételve a sorsa. Hat hónap, rengeteg nap, rengeteg óra, túl sok fájdalom. Ráadásul egy tizennégy éves gyereknek.

Ez már túl kegyetlen. Semmi kétség, Gergő nem úszhatja meg a börtönt. A kérdés már csak az, hány évet kap. Azt hiszem, ez a bírótól függ, hiszen ő dönti el. Akárhogyis, undorodom tőle, látni sem akarom, így ha az ítélet hozatalra kerül a sor, inkább máshol szeretnék lenni. De most még Bianka beszél. Akarok ennél többet is hallani?

– Mi történt az elmúlt években önnel? – teszi fel a kérdést az ügyvédnő.

– Hallgattam, tönkrementem. Kisiklott az életem. Véget akartam neki vetni, mert úgy éreztem, nem érdemlem meg. De valamiért egyszer sem sikerült. – Szemeivel az enyémbe néz. – Lehet, hogy megvolt az oka. Lehet, hogy most az egyszer valaki hasznára válok.

Ha ez így is lenne, hálával tartozom neki. Azonban még mindig nem mehetek el amellett, amiken keresztül kellett mennie. Több figyelmet nem kapok tőle. Valamiért én sem akarok ennél többet hallani. Ennyi épp elég. Azonban az ügyvédemnek van még kérdése. Nincs elég erőm, sem kedvem, hogy figyeljek. Jó lenne, ha aludhatnék egyet. Nem sokat, négy óra is bőven elég lenne.

Nem vagyok érzéketlen, nagyon sajnálom Biankát, de mindaz, ami eddig történt, túl sok. Fáradtnak érzem magam. A kollégiumi szobában szeretnék lenni; Tomival, és Laurával. Óvatosan dörzsölöm meg szemem, majd visszafojtok egy ásítást. Mikor fáradtam el ennyire? Az is igaz, hogy az eddigi napokban nem aludtam túl jól. Most érezném a hatását? Feljebb csúszok a széken. Ha figyelek mégis, akkor talán elmúlik.

– Szeretne még esetleg mondani valamit?

– Nem! Amit szerettem volna, azt elmondtam.

– Ebben az esetben, nincs több kérdésem!

Bianka lesétál az emelvényről, aztán beül a hátam mögé. A bíró közli, hogy Gergőhöz lenne még kérdése, amire a szívem kihagy egy ütemet. Ezek szerint, látnom kell újra? Hallanom kell a hangját? Nem akarom, semmi esetre sem.

– Ha nem szeretnél, nem kell itt maradnod! – lép hozzám az ügyvéd.

– Úgy tudom, kötelező itt maradnom. – Letörten nézek rá, vagy inkább kétségbeesetten. Nem is tudom, hogy melyik lenne a megfelelő megnevezése tekintetemnek.

– Beszélek a Bíró úrral!

Az ülő emberekre figyelek. Nem az idegenekre, hanem azokra, akiket ismerek, akik itt vannak mellettem. A szerelmemre, a barátnőmre, a barátomra; ha gondolhatom ezt Bálint esetében. Tomi szüleire, az én szüleimre. Ők mind itt vannak, és támogatnak. Erőt adnak ahhoz, hogy el tudjam mindezt viselni. Így nem mehetek el. Utoljára nézek arra a lányra, ugyan könnyes szemmel. Felé nyújtom kezem, amit elfogad, ugyanis közvetlenül a hátam mögött foglalt helyet. Neki nincs itt senki, hát legyek akkor én, akire támaszkodhat. Együtt talán képesek leszünk elviselni azt a szörnyet, aki hamarosan újra elénk kerül. Megszorítom kissé vékony kézfejét. Keserű mosolyt villant felém.

– Boglárka, ha szeretnél, akkor kimehetsz – lép vissza hozzám.

– Meggondoltam magam – válaszolom, szemébe tekintve. – Ha ő marad, én is szeretnék.

Rám mosolyog. Nem engedem el a lány kezét. Ismerve a múltja sötét részét, nem tehetem meg, hogy elmenekülök. Nem nézhet szembe egyedül vele. Ártott nekem is, fájdalmat okozott, és igen, traumát is. De… Amit Biankának kellett átélnie, sokkal, de sokkal rosszabb. Éppen ezért, nem megyek el. Éreznie kell, hogy őt is támogatja valaki.

Ahogy a láncok csörgése hallatszódik, a lány rászorít kezemre, de már nem csak az egyikkel. Furcsa érzés ez. Valaki számít rám. Ezért, amennyire tudom, jelzem neki: “Itt vagyok veled. Együtt képesek leszünk kitartani”. Én ezt gondolom. Szoríthatja akármennyire is a kezem, nem fog fájni. Ő nem néz Gergőre, de én igen. Ő lehajtja fejét, azonban én nem. A szívem ugyan gyorsan ver, talán félek is, de van bennem valami más is, amit képtelen lennék megmagyarázni. Sosem éreztem még ezt.

Az emelvényre állítják. Arcáról semmilyen érzelem nem vehető ki. A bíró kezében papírok vannak, ahogy nézegeti őket, hallani, ahogy hajtogatja, lapozza. Krákog egyet, majd szólásra nyílik szája.

– Hegedűs Boglárka mellett van egy másik hölgy, aki szintén ön ellen tanúskodott. Név szerint, Tóth Bianka. Elmondása szerint, tizennégy éves volt, amikor erőszakot követett el ellene. Megfenyegette, szexuálisan közeledett hozzá. – Gergőre pillant. – Cáfolja, vagy egyetért ezzel?

Nem számítok rá, de felénk fordul. Amint észreveszi, hogy ki markolja kézfejem, rémülten néz a lányra. Nem tagadhat! Nem teheti meg, mert az arcára van írva. Te jó ég. A szívem őrülten zakatol bennem, és nem tudom, hogy miért. Amikor szeme rám téved, képes vagyok… Állom a tekintetét, ugyanakkor másik kezem ökölbe szorul a térdemen. Undorodom tőle! Ocsmány alak vagy. Sosem voltál jó ember. Hogy voltál képes ezt tenni velünk?

– Megkérem, hogy válaszoljon! – a bíró hangja idegesnek tűnik.

– P-Persze. Nem… nem cáfolom.

– Beismeri, hogy Tóth Biankát bántalmazta, valamint szexuális úton molesztálta?

– Igen.

Bianka keze reszket, akárcsak az enyém. Az ő szíve is gyorsan ver, pont, mint az enyém. Sír, bár igyekszik halkan tenni mindezt. Nekem csak a könnyem hullik. Csak Gergőt figyelem, nem is nézek félre. De talán… Tekintetemben észrevehető a harag, a megvetés, a szánalom.

– Valamint beismeri, hogy Hegedűs Boglárkát meg akarta ölni? Hogy gyilkos szándékkal hívta a szakmunkásképző iskola szertárába?

– Igen – tekintetét nekem szenteli.

Nem fordítom el az arcom, félre sem nézek. Nem sajnálom őt, nem érzek iránta semmit. Szánalomra méltó alak, aki nem érdemli meg, hogy szabadon járjon, és keljen. Börtönben a helye. A tárgyalóteremben csend van, csupán Bianka szipogása töri meg néha.

Nézz csak rám, olvasd ki tekintetemből, hogy mire is gondolok. Nem érdekel, hogy sírok, ahogy az sem, hogy reszketek. Ártottál nekem, majdnem megöltél, de… De ennek a lánynak elcseszted az egész életét. Ha nem csuknak le, akkor lesz bennem annyi erő, hogy elérjem, hogy ott rohadj meg a rácsok között.

Ajkamba harapok, csak azért, hogy visszafogjam a bennem lévő haragot, valamint fájdalmat, ami sírás formájában mutatkozik meg. Nem sokat látok belőle, mert elhomályosodik, de esküszöm, hogy semmi esetre sem fordulok el. Ez az ismeretlen érzés miatt lehet? Hogy vagyok képes arra, hogy tartsam vele a szemkontaktust? Korábban el akartam menekülni. Mi változott ilyen hirtelen?

– Az esküdtszék visszavonul, amíg meg nem hozzuk az ítéletet. – Lecsap a kalapáccsal.

Gergőhöz két rendőr sétál oda, akik megragadva kezét, kivonszolják innen. A szája egy szót tátog: “Sajnálom”! Ezzel elkéstél. Miután eltűnik a szemem elől, egy óriási szikla zuhan le vállamról. Lehunyt szemmel sóhajtok egy nagyot. Mikor kinyitom, Biankára tekintek. A válla remeg, a kezei továbbra is szorítják az enyémet.

– Mindenképpen elítélik. – Próbálom nyugtatni. – Tudom, ez nem hozza helyre az eddigi életed, de talán kezdheted tiszta lappal.

Felemeli fejét. Nem is tudtam, hogy volt rajta smink, de így, hogy elmosódott, látszik. Az, hogy erősnek mutatta magát, csak álca volt. Jól sejtettem, teljesen tönkretette. Hát persze, hiszen tizennégy éves volt. Szörnyű trauma lehetett ez neki. És képes volt eddig cipelni. Egyedül. Teljesen egyedül. Ha erre gondolok, nem bírok nem sírni.

Nem válaszol, de nem is várom el. Nem zavar, hogy nem ereszt. Az ítélet hozatalnál itt akarok lenni. Hallani akarom, hogy évekre zárják be. Az sem lenne baj, ha egy teljes életre.

Meglep, amikor elenged. Elővesz a táskájából egy zsebkendőt, hogy kifújja orrát.

– Ha akarsz, menj a családodhoz. Biztosan velük akarsz lenni.

– Nem baj? – kérdezem óvatosan.

– Nem, menj csak!

Felállok, és mondanom sem kell, hogy kinek a karjaiba bújtatom magam. Keze a fejemre simul, miközben hajamba szagol.

– Lenyűgöző vagy! – suttogja fülembe. – Egy csoda! Te vagy az én fényem. – Eltávolodik, de csak annyira, hogy arcomat érinthesse kezével. – Szeretlek! – Egy csókot hint számra. – Eddig te voltál az, aki olyan dolgokat mondott, amire nem tudtam válaszolni rendesen. De most te figyelj jól!

“Szeretnék egy gyűrűt húzni ujjadra; szeretném, ha a nevemet viselnéd. Én is akarok családot, egy közös házat. Veled leélni az életem. Szeretni úgy, ahogy megérdemled. Továbbra is a támaszod lenni! A bizalmasod. Mindezt azért, mert szeretlek, Bogi!”

Potyognak a könnyeim. Ezek a szavak megfogtak. Megmelengetik a szívemet. Olyan jól esnek. De fogalmam sincs, mit feleljek erre. Kell egyáltalán bármit is mondanom? Homlokomra ad egy puszit, aztán arcom jobb oldalára hosszan. A könnyeim nem apadnak. Akarnék beszélni a többiekkel, de nem akarom most itt hagyni. Szorosan ölel magához, amit gondolkodás nélkül viszonzok. A szívünk dobbanásai erősek, és majdnem egy ütemben szólnak. Ha Tomi nem lenne, erőtlen lennék. Mindezt nem tudtam volna végigcsinálni. Képtelen lettem volna rá. Nem szívesen teszem, de gyengéden távolodom el tőle. Kezemet összekulcsolja az övével.

– Nem tudom, hogy mit mondjak erre. Azt hiszem, megfogtál!

– Annyi mindent mondtál már így is! Viszonozni szerettem volna.

– Azt hiszem, sikerült.

Laura ölel át bal oldalamon, kezeit derekam köré kulcsolva. Fejét a vállamra helyezi. Enyhe bűntudatom támad, mert minden figyelmem Tominak szentelem, amikor ráérek.

– Hogy bírtál a szemébe nézni? – kérdezi váratlanul. – Nekem nem ment volna.

– Magam sem tudom. – Enyhén fejére döntöm a sajátom. – Valamiért úgy éreztem, hogy erre van szüksége. Azt hiszem, a támasza akartam lenni. Egyedül ezt nem tudta volna elviselni. – Tekintetem Tomira emelem. – De ez rám is igaz! Egyébként – mosolygok szerelmemre –, lesz időnk egymás kezét fogni. Szeretnék beszélni a szüleimmel.

– Rendben! – Egy újabb puszint hint homlokomra, aztán elenged.

Laura is elereszt, bár nem hiszem, hogy szívesen tette. Anyához, és apához lépek. Lenne miről beszélnünk, tudom. Semmit sem tudtak arról, ami Gergő és köztem történt. Eljött az idő, hogy beavassam őket. Hogy mit mondanak majd a végén, azt nem tudom.

Apa megragadja kézfejem, aztán kihúz a folyosóra. Mikor megállunk, felém fordul, hogy magához vonjon. Nem mond semmit, csak ölel, szorosan. Lehunyom tekintetem, viszonzom. Egyikünk sem könnyezik, valahogy, ez most nem az a pillanat. Tudom, hogy fájt nekik mindezt végig hallgatni; tudom, hogy szomorúak a történtek miatt.

– Kicsim – kezdi anya –, sajnáljuk mindazt, ami történt! Ha úgy is érzed, hogy részt vettél ebben a kapcsolatban, akkor tudnod kell, hogy ez nem így van! Amiket elmondtál, abból apáddal azt szűrtük le, hogy áldozat voltál.

– De…

Apa elereszt, míg anya a mutató ujját a számra teszi. Utoljára akkor csinálta ezt, amikor ötéves voltam. Butaságokat beszéltem, és így állított meg benne.

– Nincs semmilyen, de! – Szavai gyengédek. – Talán azt gondoltad, hogy érzel iránta valamit, de nem volt az több, mint szimpla vonzódás. Belekényszerített dolgokba, amik elöl te próbáltál menekülni. – Elveszi ujját. – Ezért szeretném, ha nem hibáztatnád magad a történtek miatt!

– Én sem mondhatok mást – folytatja apa –, mint amit anyád már elmondott. Figyeltem minden szavadra, akárcsak az apró mozdulataidra. Büszke vagyok rád, hogy képes vagy arra, hogy ilyen erős legyél!

– Nem akarok már megint sírni, de… De ha örömkönnyekről van szó, akkor szabad, ugye? – Nem várva meg válaszukat, átölelem őket. Bal kezem apa karjára, míg jobb kezem anya derekára csúszik. Úgy örülök, hogy ők a szüleim.

Anya egy puszit hint homlokomra, aztán elengedem őket.

– Ha apád nem haragszik meg, lenne egy csajos beszélgetésünk! – enyhe mosollyal néz rá.

– Arrébb megyek! – adja meg magát.

– Miről lenne szó? – Megtörlöm szemem.

– Nos – megragadja kezem –, örülök, hogy megértem azt a pillanatot, amikor a lányom felnőtt! Én is büszke vagyok rád! Nem csak arra gondolok, hogy bátran kiálltál, és beszéltél. Külsőleg látni, ahogy viselkedsz az emberekkel, az valami hihetetlen érzés. Mit gondolsz, miért szeretnek téged ennyire?

Tudom, hogy nem vár tőlem választ. Csillog a szeme.

– Ahogy kiálltál azért a lányért is! Bogi, te egy lenyűgöző személy vagy; és ezt nem csak anyaként mondom! Ritka az olyan ember, aki képes szembenézni azzal, amitől fél, de neked sikerült!

– Kiállni… – Eszembe jut, ahogy szorította a kezem. – Úgy éreztem, hogy támaszra van szüksége, és ki lenne a legjobb számára, ha nem egy olyan valaki, aki ugyanazzal a személlyel néz szembe?

– Igaz! Emellett, ott van még a kapcsolatod is. Amit aznap az iskolában láttam… Nem egy tizenhét éves lányt, hanem egy érett személyt, aki tudta, hogy mit kellett tennie. Nem kell mindig beszélni, és akkor te erre rájöttél. Kimentem akkor, mert úgy véltem, az a ti pillanatotok.

– Akkor ezért nem találtalak.

– Hidd el, felesleges tényező lettem volna! – arcomra simít. – Szívből örülök, hogy találtál valakit, aki fontos neked! De a gyűrű még várhat!

Elnevetem magam, persze csakis visszafogottan. Belenézek anyám szemébe, a szívem hevesen kalapál.

– Várhat, de minden, amit neki mondtam, komolyan gondoltam. Senki mással nem tudom elképzelni a jövőmet, csakis vele. Azt sajnálom csak, hogy nem vettem őt hamarabb észre!

– Erre tudod, hogy mit mondok? Talán a sors akarta úgy, hogy azzal az alakkal találkozz, pusztán csak azért, hogy ide juttasd.

– Ez így furcsán hangzik.

– Valóban, de gondolj arra, hogy mit mondott Bianka! Azért jött ide, hogy Gergő oda kerüljön, ahová valójában való!

Csak bólintok. Hogy Gergő miért került az utamba, annak lehetnek okai, azonban puszta véletlen is. Ebben a történetben, tényleg áldozat voltam vajon? Ha külsőleg hallgattam volna magam, mit gondolnék? Habár… Nem számít ez már. Csupán csak annyit várok, hogy megtudjam, meddig lesz a börtönben. Szeretném, ha Bianka arcán nem bánatot látnék. Sokkal inkább megkönnyebbülést. A felépülés számára kegyetlenül nehéz lesz, de hiszem, hogy megtudja majd csinálni.

Anya pillantása a hátam mögé kúszik. Odafordulok, Laura az. Te jó ég. Elhanyagoltam őt, már napok óta. Amikor rosszat álmodtam, ott volt mellettem, de alkalmam sem volt megköszönni. Anya elenged, hogy apát megkeresse. Barátnőm felé fordulok, aki kérdezés, és minden nélkül ölel magához. Hiányoztunk egymásnak. Igazán megszerettem. Amikor először találkoztam vele, letört voltam. Meglepetésként ért a jelenléte. De örülök, hogy az életem része lett, és kívánom, hogy legyen még sokáig.

– Jól vagy? – Ezt kérdezi, de továbbra sem enged el. – Úgy aggódtam érted! – Vállamat érintve lép egyet hátrébb. – Így a végére igazán menő voltál! – húzza mosolyra ajkait. – Hiába vagyok vagány, nekem ez nem ment volna.

– Ha ti nem vagytok… Nektek köszönhető!

– Árulj el valamit! – néz rám bizalmasan. – Tényleg hozzámennél?

– Igen! – válaszolom őszintén.

– Tényleg irigylésre méltó az, ami köztetek van! Örülök nektek, ugyanakkor – elengedi vállam –, sajnálom, hogy támogatni akartam azt, ami közted és közte volt.

Tudom, hogy Gergőre gondol. Megrázom a fejem. Nem szükséges szabadkoznia, hiszen egyikünk sem tudhatta, milyen személy valójában. A másik lány, vagyis Bianka miatt hosszabb időt fog kapni. Ebben bízom. Hosszú éveket; rengeteg hónapot; megszámlálhatatlan órákat; végtelen másodperceket. Gergő csak ezt érdemli.

Annak idején hogy óvtam attól, ahova hamarosan kerülni fog. Féltettem. De ha jobban belegondolok… Szerettem őt vajon? Ha össze kellene hasonlítanom azzal, amit Tomi iránt érzek, akkor arra jutnék, hogy nem. Lehetséges, hogy tényleg csak hagytam magam mindvégig. Elhitette velem az érzéseket, amiket magaménak véltem. Becsalt egy csapdába. De.. ebből a csapdából segített kijutni valaki. Egy olyan személy, akihez most odalépek, hogy immáron sokadjára csókoljam meg.