15. fejezet - A tárgyalás

Bogi

Soha nem voltam még tárgyaláson, éppen ezért nem tudom, mi mit követ. Az eskütételt sem ismertem, de mindkettőnknek el kellett mondani. Csakis az igazságot mondjuk el, semmi felesleges dolgot. Egy nagyobb asztalnál ülök, melynek teteje márványozott. A hozzá tett székek feketék, puha üléssel, és háttámlával. Hátam mögött olyan padsorok vannak, ahova bárki leülhet, azonban a két helyet egy kerítés választja el egymástól. A túlsó oldalon szintén egy ilyen rész látható. Annyi különbséggel, hogy az esküdtszék foglal helyet, a bíró oldala mellett. Középen egy emelvény van, ahol Gergő áll. A helység falai fehérek, és talán van valamilyen mintázata. Mindezt azért tudom, mert körbenézek, csak hogy ne kelljen rá tekintenem.

Nem is tudtam azt sem, hogy először a bíró kérdez, miután felolvassa a vádakat. Gyilkossági kísérlet, valamint pedofilia gyanúja miatt áll most ott, bilincsben. Az ügyvédnő lép ki Gergő elé. Olyan határozott, és kemény, szinte már irigylem ezért. Szigorú tekintettel méregeti azt a férfit, de előbb a bíróhoz fordul, engedélyt kérve az első kérdéséhez, aki megadja azt számára.

– Mondja, Fábián Gergő, milyen viszonyt folytatott ön a védencemmel, Hegedűs Boglárkával?

– Szeretők voltunk! Csak sajnos nem dughattam meg!

Nyelek egyet. El sem hiszem, amit hallok. Felé sem szeretnék nézni. Nem érdekel, milyen arcot vág. Kisebb morajlás hallatszik a hátam mögött ülő emberektől. A bíró pedig figyelmezteti Gergőt. Ökölbe szorul kezem. Ki fogom én ezt bírni?

– Elnézést, Bíró úr!

– Kényszerítette Boglárkát bármilyen tevékenységre, amit ő nem akart?

– Nem kellett, mert sokszor ő mászott rám.

Egy pillanatra lehunyom szemem. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Kipislogom a könnyeket. Tomi itt van, ha nem is közvetlenül mellettem, de itt van. Kifújom a levegőt.

– Bántalmazta védencemet bármilyen módon, a fojtogatás előtti időszakban?

– Akkoriban sosem vetemedtem volna arra, de az akkor volt.

– Közeledett szexuális úton Boglárkához?

Percekig csak néma csend. A feszültség tapintható a teremben. Hogy közeledett-e? A bíró ismét rá szól, ezúttal azért, hogy feleljen a kérdésre.

– Az első csókot én kezdeményeztem.

Emlékszem arra, a szertárban történt. Teljesen váratlanul ért. Nem tudtam hova tenni, emiatt pedig ki is mentem onnan. De nem tudom, hogy ez jó válasz-e a kérdésre. A szüleimet keresem a szememmel. Hamar meg is találom őket. Döbbenten néznek a néhai tanáromra. Nem tudom, hogy akarom-e, hallják az egész történetet. Ebben én is bűnös vagyok. Eddig ökölben lévő kézfejem kinyújtom. Fáj.

– Történt esetleg más is?

– Volt olyan alkalom, amikor szívesen tettem volna valamit, ami nem merül ki a csókban.

– Mire gondol pontosan?

– Nyilvánvaló! – Kicsit durvábban szól oda. – Ha lett volna alkalmam, közösültem volna vele.

Ha lett volna… Ezt egyszer sem bizonyította be. Vagy csak megjátszotta magát? Fogalmam sincs, mit higgyek. Az ügyvéd nőre nézek, aki komolyan méregeti Gergőt. Olyan, mintha keresné a gyengepontját. De lehet, hogy meg sem fogja találni.

– Árulja el nekem, mi vette önt rá arra, hogy végezzen Boglárkával?

– Hát ez elég hosszú… – Egy kisebb, nevetésre hajazó hangot hallat. – Teljesen el bolondította a fejem, miközben ő elkezdett szórakozni azzal a hülye kölyökkel.

Hirtelen feszül be minden porcikám. Hogy merészeli ezt mondani Tomira? Ha lenne lehetőségem, felpofoznám. Olyan erősen, ahogy csak tudnám. Ehelyett azonban csak ülök, és az idegtől alig látok. Kezemmel a térdemre szorítok.

– Ő mással foglalkozott, amíg én a poklok-poklát éltem át, egyedül maradva az érzéseimmel. Ő vigan el volt, míg én szenvedtem. Nem az volt a szándékom, hogy végezzek vele. Azt szerettem volna, ha rájön, hogy csak mellettem lehet boldog.

– Ha így is volt, miért gondolta meg magát? Valami csak rávezette a gyilkosság gondolatára.

Ugyan nem akarok, de felé pillantok. A látványa meglep. A régi önmaga már eltűnt. Ez a Gergő korántsem az, akit megismertem. Mintha az utcán élt volna ezekben a napokban.

Nem tudom, hogy a véletlen műve, vagy tudta, hogy őt figyelem, de feje felém fordul. A tekintetétől meg sem bírok mozdulni. Félek, komolyan félek tőle, így inkább egy olyan emberre fordítom fejem, akit nem is ismerek. Reszketek, és nem bírom tovább. Ajkamba harapok, fejemet lehajtom. Kezem ismét ökölbe szorul.

– Úgy voltam vele, hogy ha az enyém nem lehet, akkor senki másé. Ha tudni akarja, nem bántam meg, sőt, meg is tettem volna. Vagy megtenném akár most is!

Egy pillanatra abbamarad a sírás. Mit mondott? Elképedve nézek rá. Vajon tényleg ennyire hideg van itt, vagy csak én érzem? Az emberek ismét duruzsolnak. Üres tekintettel figyelem minden apró rezdülését. Nem, ez itt egyáltalán nem Gergő. Nem tudom, hogy ki ez az alak. Látni sem bírom. Vigyék innen el, mielőtt teljesen összeroppanok. Szaporán veszem a levegőt, a zsivaj hangosabb, rosszul vagyok.

– …ka …lárka Boglárka, figyelj rám! – Egy lágy érintés hív vissza. – Már nincs itt! Nyugodj meg!

Oda nézek, ahol korábban állt. Tényleg nincs ott. Pislogok egyet, hátha nem csak képzelgek, de valóban… Nincs ott. Egy zsebkendőt ad a kezembe, amit el is fogadok. A bíró felé fordul, hogy mielőtt engem kérdezne ki, tartsunk némi szünetet. Szerencse, hogy belemegy. Hozzám lép, hogy segítsen felállni, a kerítés után pedig anya karol belém.

Kilépünk a folyosóra, ahol leülök egy székre. Anya letérdel elém. Elővesz egy zsebkendőt, amivel letörli a szemem alatti könnyeket. Aggódó szemekkel néz. Hirtelen emelem fel a fejem. Mindenkire ránézek, de akit a tekintetem látni akar, nincs itt.

– Friss levegőre volt szüksége – közli az anyja.

– Épphogy vissza tudtuk fogni. Amikor látta, hogy kezdesz rossz állapotba kerülni, oda akart volna menni hozzád – magyarázza anya a dolgokat. – De  nem tehette meg.

– Jobb lenne, ha most hagynád. – Laura lép mellém, aztán leguggol. Könnyes a szeme.

– Nem akarom… – Küszködök a sírással, ugyanakkor beszélni szeretnék. – Nem akarom, hogy miattam rosszul érezze magát! – Kezem a szemem elé teszem.

Nem bírom ezt! A legfontosabb személynek fájdalmat okozni. Ezt én nem akarom.

– Ha tényleg nem akarod – szólal meg apa –, akkor szedd össze magad!

Felnézek rá, amíg anya feláll, hogy hozzám engedje. Most ő az, aki letérdel.

– Ha valóban nem akarod őt olyan helyzetben látni, akkor légy erős, és kitartó! Szereted őt, nem?

Csak bólintok.

– Ha valóban szereted, akkor ne félj semmitől! Meg kell kűzdened a démonaiddal, de ha sírsz és összetörsz, akkor ezzel nem csak magadnak ártasz. – Hirtelen ölel magához. – Azt hittem, hogy, csak én vagyok képes igazán, tiszta szívből, és lelkesen szeretni, de amit anyád mesélt nekem… Az a fiú messze túlszárnyal engem. – Eltávolodik, hogy arcomat érintse. – Nagyon szeret téged, érted? De ha ő is összeomlik, akkor abból egyikőtök sem jön ki jól.

Apa szavai… Ó, Istenem. Mit csinálok? Segített észhez téríteni, de… Hogy lehettem ennyire ostoba? Leeresztem vállam, aztán a padlóra vetem tekintetem. Ha ő is összetörik, miattam, akkor jobb lenne, ha nem is lennénk együtt. De nélküle gyenge vagyok. A szakítás gondolata pedig rosszabb, mint Gergő szavai.

– Mondjátok meg neki – nézek mindenkire egyesével –, hogy szeretem őt. Nem kell aggódnia, és végig csinálom! Képes vagyok rá! Csak… Csak várjon még egy kicsit.

– Már mondtam neked!

Hangja képes azonnal feléleszteni. Amint előttem terem, és kap is helyet, úgy nyúlok keze után, mintha kapnék egy úszógumit, csak azért, hogy ne fulladjak meg a vízben. Apa helyet ad neki, így teljesen hozzám fér. Ő is leguggol, könnyes az ő szeme is. Ne. Ezt nem akarom.

– Szóval… – tart egy kis szünetet. – Már mondtam neked, hogy addig várok, amíg kell!

– Sajnálom! – nézek szemébe. – Nem akarom, hogy miattam… – Megrázom fejem, és igyekszem határozottabb ábrázattal nézni rá. – Végigcsinálom! Ígérem!

Szájához emeli kezem, amire ad egy puszit. Itt és most, fogadalmat teszek önmagamnak, hogy ha túl leszek mindenen, valami olyan dologban részesítem, amit sosem felejt el.

– Boglárka! – Az ügyvéd lép hozzám. – Folytatnunk kellene!

– Rendben!

Tomira vetem pillantásom. Nem mondok semmit, csupán adok szájára egy apró csókot. Valóban úgy van, ahogy gondoltam. Az összetört szívemet csak ő tudja meggyógyítani. És ahogy apa mondta, ha Tomi is összetörik, abból nem állunk fel egykönnyen. Képes vagyok arra, hogy beszéljek. Képesnek kell lennem arra, hogy legyőzzem a sötét árnyat, ami beborít. Meg tudom csinálni, mert ő érte meg kell.

A bíró nem tesz fel bonyolult kérdéseket. Inkább olyat, ami egyszerű válaszokat igényel. Hol, és mikor születtem. Melyik iskolában végzem a tanulmányaimat. Érdeklődött a családi hátteremről is. A komolyabb része az ügyvédnőtől fog érkezni. Annyit azért közölt velünk, noha az ügy komoly, az ítélethozatalig nem kell napokat, csupán órákat várni. Ez meglepett, mert úgy tudtam, eltarthat az ilyesmi hetekig. Azonban, örülök ennek, mert nem hiszem, hogy bírnék annyit várni.

– Mikor találkozott először Fábián Gergővel? – teszi fel kérdését számomra.

– Kétezer huszonnégy, szeptember elsején.

– Mi történt akkor?

– Az utolsó órám után a bejárati ajtóhoz mentem.

A kilincsre tettem a kezem, amikor az övé az enyémhez ért. Persze azonnal elvettem, ahogy került közénk némi távolság is, de a tekintetével, mintha fogva tartott volna.

– A Gergő által említett kezdeményező csókja előtt történt még más is? – Tekintetével rám mered. Bátorítóan néz, egyenesen szemembe.

Első találkozásunk utáni nap. Reggel volt, a buszra vártam, amikor leült mellém a padra. Váltottunk pár szót. Meglepett, hogy közvetlen volt, és, mivel… Talán feleselhettem, ami lehet nem tetszett neki. Miután pedig a buszon is mellém került, pimasz hölgynek nevezett.

Milyen furcsa visszagondolni minderre. De folytatnom kell.

Az első közös óránkon úgy éreztem, hogy tekintetét rajtam tartja. Éreztem, hogy érdeklődik irányomba. Azon a napon még, ebédidőben… A tanároknak szánt asztalhoz tudtam csak leülni, mert nem volt máshol lehetőségem erre. Ő pedig mellém ült le.

– Ön kérte, vagy Gergő kényszerítette?

Megrázom fejem.

– Nem gondoltam arra, hogy a közelében szeretnék lenni, emellett Gergő sem kényszerítette ki. – Miközben beszélek, egyik kezemet a másikra teszem. Meglehet, így nyugtatom magam.

Eddig talán jól megy. Nem érzek késztetést arra, hogy sírjak. Viszont furcsa azon a helyen állni, ahol korábban Gergő volt. Olyan dolgokat is el fogok mondani, amiket Tomi nem is tud. Őszintén szólva, nem akarom, hogy hallja, de muszáj lesz. Annak azért örülök, hogy egyetlen alkalma sem adódott annak az embernek, hogy testileg közeledjen.

– Kérem, meséljen még a közös helyzetekről!

Nyelek egyet, aztán magam elé meredek. Ezt talán hosszú lesz, ha nem szakít félbe. Veszek egy mély levegőt, amit lassan fújok ki. Most minden le fog előttem játszódni. Talán ez segít is, hogy könnyebben felejtsek. Elhangzanak majd szavak, amikről senki sem hallott soha. Látni fogják mindazt, amin keresztül mentem. Akkoriban másképp éltem át, mást éreztem. Ebben a pillanatban viszont… Minden csak rossz emlék.

Az ebédlőben több alkalommal is összeért a karunk. Még most sem tudnám megmondani, hogy szándékos cselekedet volt-e tőle, vagy sem. Aztán, a nap végén ismét találkoztunk. Egy rózsa… Volt a kezemben. Érdeklődött, hogy titkos hódolóm akadt-e, de én leráztam azzal, hogy ehhez nincs köze. Illetve…

Tartok egy pár másodpercig tartó szünetet. Az a mondat… Bárcsak sose ejtette volna ki száján azokat a szavakat.

Panaszkodtam kicsit, hogy valami felkavart, erre ő azt mondta: “Tudja, van, ami engem is felkavar”. Aztán… mindössze pár másodperccel később gondoltam arra, hogy…

Egyik kezemmel megszorítom a másikat, a nőre nézek, aki továbbra is kedvesen figyel. Nem sírhatok, most nem. Nyelek egyet. Folytatnom kell.

Szóval, arra gondoltam, hogy meg… meg akarom őt… csókolni.

– És megtette? Megcsókolta a tanárát?

– Nem. Úgy gondoltam, hogy csak egy kósza gondolat volt.

– A bizonyos csók előtt történt esetleg valami más is?

A harmadik tanítási napon… A szertárban. Megkérdezte, hogy mitől félek, mert talán látta rajtam. Aztán sikerült megnyugtatnunk egymást, hogy én nem félek tőle, és ő sem akar bántani. Viszont, mikor a hátamat mutattam felé, ő közel lépett hozzám. Jól éreztem testének melegét, utána…

Kiráz a hideg, ha rá gondolok. Undorodom Gergőtől. Úgy hátrafordulnék, hogy Tomi szemébe nézhessek, de nem lehet. Egyelőre elég, ha itt van, a hátam mögött.

A fülcimpámba harapott.

Ismét beszélgetések hangja üti meg fülemet. Nem hallom jól, hogy mit suttognak, de egy szót mégis jól értek: pedofil. Ettől megremegek. Még jobban megszorítom a kezem. A “P” betűs szó. Sosem gondoltam erre, egy percre sem. A bíró lenyugtatja az itt lévőket. Mikor újra csend van, az ügyvédnő közelebb lép.

– Mit tett ön utána?

– Elfutottam. Azt láttam jónak.

– Kérem folytassa!

Szerettem volna tisztázni vele a dolgokat, hogy ami történt, az nem helyes. Volt köztünk távolság, de ő megszüntette. Akkor azt hittem, hogy megcsókol. Közel is volt hozzá, de közölte velem, hogy fontosnak tartja a munkáját. Nem lenne senki, aki miatt hagyná veszni. Így azt mondtam neki, hogy ha valóban nem akar semmit, akkor engedjen ki. Ezt meg is tette. Azon a héten már semmi kontaktus nem történt. A rá következő hét hétfőjén, órák után a szertárba szeretett volna hívni. Olyan ürüggyel, hogy nem tud kiigazodni az osztályomon.

– És vele ment?

– Nem, mert jött valaki, aki… Tulajdonképpen megmentett.

Komolyan hátra akarok fordulni. Ha csak egy pillanatra is, de forró lesz az arcom. Bár észrevettem volna már akkor. De olyan hülye és vak voltam.

– Ha jól sejtem, rátérünk arra a bizonyos csókra – terel vissza a lényeghez.

– Igen.

– Mondja el, hogyan is történt.

Ajj, ez nem lesz egyszerű. Ismét rászorítok kezemre, ami eddig nyugodtan pihent azon a kis asztalszerű lemezen.

Fogalmam sincs, hogy miért, de azon a keddi napon felkerestem a szertárban, hogy – könnyes lesz a szemem. – Hogy elmondjam neki, meg akarom csókolni. – Lehunyom a szemem. Úgy szégyellem magam. – Aztán végül közöltem vele, hogy nem megyek oda többé. Mármint a szertárba. Nem fogok ránézni, és ilyen gondolataim sem lesznek. Mielőtt azonban végezhettem volna a mondandómmal, megcsókolt.

– Egyszerű puszi volt, vagy nyelves csók?

Megrázom fejem. Erre nem akarok emlékezni. Fáj, ha erre kell gondolnom. Erősen hunyom le szemem, a szám sarka legördül. Szipogok egyet, vagy kettőt. Könnyes tekintetem az ügyvédnőre emelem.

– Nyelves… nyelves csók volt.

– Értem! – Egy pillanatra leveszi szemüvegét, aztán rám néz. – Milyen történések történtek önök között? Adódott-e lehetőség szexuális érintkezésre? – Kérdése után visszateszi szeme elé, orrnyergén enyhén felnyomva azt.

– Semmi, csupán csók.

– Akkoriban volt valaki, aki tudott kettejük kapcsolatáról?

– Igen, volt. – És én nem hallgattam rá.

– Ez a személy mit tett az ügy kapcsán?

– Minden alkalommal a tudtomra adta, hogy amit teszek, az nem helyes. Hogy elronthatom a jövőmet, hogy a családomnak csalódást okozok.

– Esetleg buktak le más előtt, vagy rajta kapta önöket bárki, miközben a titkos viszonyukat folytatták?

Ez a kérdés kicsit fáj, de az ügyvédnő korábban említette, hogy talán lesznek kényes, esetleg durva kérdései. Ne aggódjak, válaszoljak nyugodtan. A legfontosabb, hogy legyek őszinte. Gergőt ígyis-úgyis elítélik.

– Volt még egy személy. A matematikát oktató tanárom.

– Mesélje el, hogy történt!

Ezt mégis honnan kellene kezdenem? Tomival? Ami a szertárban lezajlott köztünk? Nem hiszem, hogy arra lennének kíváncsiak. De el kell kezdeni valahol.

– Gergő… – sóhaj hagyja el szám. – Gergő meglátott valaki mással. – Most biztos könnyelműnek gondolnak, de azt hiszem, nem érdekel. – Emiatt beszélni akart velem órák után, ami meg is történt, de amikor Gergő kinyitotta a szertár ajtaját, az a nő ott állt a túlsó oldalon. Azonnal kérdőre vont, aztán el is küldött, egy alapos fejmosás után.

– Ha jól sejtem, ez a viszony itt érhetett véget.

– Igen.

– Mit gondol, mi vette rá Gergőt arra, hogy gyilkossági kísérletet kövessen el?

A kérdés, amire nem vártam. Elérkeztünk a végéhez, ugye? Csak ezen kell túllennem, és utána békén hagynak? Mielőtt válaszolnék, szükségem van egy kis erőre. Lehunyom szemem, veszek egy mély levegőt, amit lassan engedek ki orromon. Egyúttal egy aprócska melegség is átkúszik rajtam. Kinyitom, és belekezdek. Ha el is sírom magam, nem fogok összetörni. Végig akarom mondani. Igaz, ezzel újra át kell élnem azt a borzalmas napot, de muszáj. Túl akarok lenni rajta. Menni fog.

Egyedül voltam a teremben, mivel szünet volt, két óra között. Egy könyvet olvastam, amikor váratlanul toppant be. Azt mondta, hogy segítségre van szüksége a szertárban. Senki más nem ért rá, így én maradtam. Először nem akartam menni, mert valamiért úgy gondoltam, nem lenne jó ötlet. Visszakoztam.

– Mégis vele ment – szakít félbe az ügyvédnő.

– Erre nincs mentségem. Vele mentem, abban reménykedve, hogy talán mégsem lesz semmi baj.

Mielőtt még beléphettem volna a szertárba, belökött. Egy szőnyegre estem. Aztán – elcsuklik a hangom. Lehunyom szemem. Nem akarok sírni, de nem megy. Ha magam elé képzelem az egészet, nagyon nehéz.

– Kérem folytassa!

Ajkamba harapok, bólintok egyet.

Próbáltam megállítani, elmagyarázni neki, hogy amit tesz, azzal csak… Csak önmagának árt. – Potyognak a könnyeim, nyelek egyet. – De ő csak azt szajkózta, hogy bebizonyítja nekem, csak őt szeretem. Meg akart volna csókolni, de ellöktem a fejét. Utána… – Alsó ajkam remeg, így nézek a nőre, mert most másra képtelen vagyok. Megrázom fejem, szipogok. Folytatnom kell. Muszáj. Ruhám szélével megtörlöm szemem. – Aztán… azt mondta, hogy ha az övé nem lehetek, akkor másé sem. Akkor értettem meg szavainak jelentését, amikor kezei a nyakam köré fonódtak, és egyre jobban… és jobban szorított rá.

Felzokogok, egyik kezem úgy szorítja a másikat, hogy attól félek, eltöröm. Egész testemben remegek, mert Gergő tettei itt vannak velem. Ezt nem akarom. Tűnjön el. Nem akarok emlékezni semmire.

– Nincs több kérdésem, Bíró úr!

“Ügyes voltál! Most tartunk némi szünetet, addig menj ki a szabadba!”

A hideg téli levegő lágyan simít végig arcomon, melyet lehunyt szemmel élvezek. Enyhén fúj a szél, fázom is, de most erre van szükségem. Egyedül vagyok kint. Néhány autó robog el az utcában. Kutya ugatás jut el fülemig, majd pár busz motorjának búgása. A város él, és sok ember is benne. Nem állt meg az idő, ugyanúgy megy tovább. Az emberek túllépnek a dolgokon. Van, hogy nehezebben, de van, amikor könnyebben megy. Vajon én hova tartozom?

Mikor kinyitom szemem, egy párt veszek észre. Boldogan sétálnak, miközben egymás kezét fogják. A nő észrevesz. Nem ismer, mégis rám mosolyog. Hogy miért, az talán nem is fontos. Pár percig tartó szemkontaktus után az égre vetem tekintetem. Amit észreveszek, attól szemem kikerekedik kissé. Egy… nem, több hópehely hullik alá. Ámulva figyelem, mint valami csodát.

Tekintetem aztán egy lányra esik, akit sosem láttam még. A szeme búrol árulkodik, és talán sírt is. Egy kávés poharat szorongat kezében, míg másikban egy cigaretta van. Ő nem figyel rám, csupán felmegy a lépcsőn. A kezében lévő dolgokat kidobja a kukába, kinyitja az ajtót, ami utána becsukódik.