14.5 fejezet - Minden, amit érzek

Tomi

Az elmúlt napokban úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Az órákon képtelen voltam figyelni. Minden folyosón azzal szembesültem, hogy Bogi esetéről pletykáltak. Bálint próbált nyugtatni, de nem ért el sikereket. Az sem segített, hogy tudtam, rémálmok gyötrik. Laura ugyan megtudta vigasztalni, de hosszú távon ez nem megoldás. Egyikünknek sem kedvező ez a helyzet. Azonban látom rajta, hogy igyekszik nem összetörni, tartja magában a lelket, pedig szenved.

Emellett feltűnt még más is, ami jól esik a szívemnek. A támasza lettem. Ha úgy érzi szorult helyzetben van, hozzám jön először. Most érzi igazán, hogy milyen érzés, ha szerethet valakit; az a valaki ráadásul én vagyok. Már igen sokszor mondta, vagy mutatta ki az érzéseit. Akárhányszor teszi, válaszolni akarok neki. Tudatni akarom vele, hogy én is ugyanazt érzem. Különösen most akarom éreztetni vele, de valahogy mindig ő kerül fölénybe. Ő mond csodás dolgokat, ő tesz felém lépéseket. Bele sem akarok gondolni abba, hogy ezt valaki mással tegye meg.

Elért nálam valamit, amit eddig soha senki. Érzékeny lettem. A szavaitól képes vagyok könnyeket kiengedni a világba. Megtalálta a szívemhez vezető utat, amit csak neki engedek. Ez a lány valóban egy csoda. Minden kijelentésével képes boldoggá tenni. Ahogy pedig szemembe néz, azzal úgy érzem, hogy egy olyan világban vagyok, ahol csak ő, és én vagyunk.

Akármennyire is nehéz, mellette akarok állni. Ha ő képes komolyan beszélni, nekem is igyekeznem kell. Éppen ezért közöltem vele, hogy ha nem is közvetlenül, de ott vagyok mellette. Azt hittem, megfelelő szavak voltak ezek, de ismét bebizonyította, hogy mennyire is előrébb jár, mint én. Olyan vallomást hallatott, amire képtelen voltam normálisan reagálni. Felért azzal, ami egyenlő a házassági ajánlattal. A nevemet viselné, családot akarna, velem megtenni mindent, amit csak el lehet képzelni. Kinek ne könnyezne be ettől a szeme?

Amit erre reagáltam: emlékeztettem az első vallomásomra, ami azon az esős napon történt. Ő sem felejtette el, ahogy én sem tudnám soha. Napokig nem volt képes arra, hogy komolyabban érintsen, de akkor láttam rajta, készen állt. Igaz, csak csókról volt szó. Nem akartam durva, vagy mohó lenni. Óvatosan cselekedtem, mert tudtam, arra vágyik. A gyengédségre. Aztán el kellett válnunk egymástól, mert neki be kellett mennie. A legnehezebb órák álltak előtte, de ő minden erejét összeszedve ment előre.

– Irigylésre méltó az, ami köztetek van! – Laura lépett mellém.

– Ja! – veregette meg vállam Bálint. – Mázlista vagy, öregem!

Felhorkantottam, kezemet hajamba túrtam. Igazuk volt, és van is. Ugyan Bogi nem tudja, de régebb óta érzi mindazt, ami most megmutatkozik. Nem vette észre, hogy az mennyire rosszul esett neki, amikor Laura hülyéskedett. Azért hagyott ott minket. A többi dologra nem akarok emlékezni, ami aznap történt. Az a sok-sok hét, amíg nem tudtam a közelébe férkőzni, felért egy komoly kínzással. Tudtam, hogy ki mellett van, ami rohadtul bosszantott. Ezért léptem előre, igaz, hogy lassan, de végre észrevett. Tudtam, ahogy rám nézett, ahogy vágyott arra, hogy megcsókoljam.

Azon a bulin pedig megtört a jég. Akkor tudtam, hogy rám talált, és el sem akart ereszteni. Bemutatott a szüleinek, beengedett az intim területére, odaadta magát nekem, többször is. Elkezdett ragaszkodni, őszintén szeretni. Ha csak erre gondolok, muszáj vagyok lenyugodni, bőven elég, ha ő sírdogál, nem kellek én is hozzá.

Aztán elkezdődött a tárgyalás. Az idegeim pattanásig feszültek, főleg akkor, amikor az a rohadék jelzéseket küldött Boginak. Nem zavart, amikor lehülyézett, ellenben az én fényemmel. Láttam rajta, hogy valami olyat tenne azzal a mocsokkal, ami nem jellemző rá. Az én fényem… Pontosan az számomra. Azonban komolyan nem bírtam magam visszafogni, amikor láttam, hogy az összeomlás szélére került. Fel akartam állni, hogy odamenjek, de nem engedték. Én magam is tudtam, hogy nem tehettem meg. Nem bírtam elviselni a fájdalmát, így ki kellett mennem a levegőre. Felnéztem az égre, amit felhő borított.

– Francba! – abban a pillanatban, életemben először hagytam, hogy könnyem végig folyjon arcomon, nedves csíkot hagyva maga után.

– Jól vagy? – Laura jött utánam. Az ő szeme durvábban nézett ki. – Azt hiszem, az ügyvédnő megnyugtatta, míg Gergőt kivitték. Így talán könnyebb lesz neki. Maradsz még?

– Lehet.

Egy bólintás után ment vissza. Lehunytam a szemem. Nem gondolhattam magamra, amikor szüksége volt rám. Mégis milyen támasza lennék, ha magára hagynám? Nyeltem egyet, kettőt, vagy tudja fene mennyit. Megtöröltem arcom, aztán az ajtóhoz léptem, hogy visszamenjek hozzá. Hallottam, hogy az apja beszélt hozzá; láttam, ahogy rájött, hogy valamit elrontott, aztán megszólalt, amire reagálni akartam. Megnyugtatni. Tudatni vele, hogy itt vagyok, nem hagyom magára. Túl törékenynek tűnt, olyan védtelennek, hogy megszakadt a szívem. De összeszedte magát, sőt… Értem aggódott, maga helyett. Az én érzéseimet helyezte előre. Mi ez, ha nem őszinte szeretet?

Hatalmas nagy barom lennék, ha hagynám, hogy eltűnjön az életemből. Akarom, hogy a nevemet viselje; akarok családot is; elmenni olyan helyre, ahova akarunk. Megtenni mindent, ami csak a mi emlékeinkben él majd. Szeretnék gyűrűt húzni az ujjára; szeretném boldoggá tenni. És úgy szeretni, ahogy megérdemli, csak legyünk túl ezen!