14. fejezet - A nem várt találkozás

Bogi

Nem tudtam, bár gondolhattam volna, hogy a szüleim bejönnek az iskolába. Amikor beléptek, Tomitól megtudtam, hogy az igazgató telefonált nekik. Ő kiment, bár én ellenkezni akartam. Olyan érzés van bennem, ami megmagyarázhatatlan, de nem akarok tőle elszakadni. Azonban biztos vagyok benne, hogy anyámék aggódtak, aggódnak még most is. Apát például sosem láttam könnyes szemmel. Mindketten az ágyhoz lépnek.

– El sem tudom hinni, hogy ilyen történt! – ölel magához anya. – Tiszta szívből remélem, hogy megkapja a magáét és egy életre a börtönben rohad meg!

– Az lenne neki a jobbik eset, mert ha összefutok vele, addig a pillanatig élt!

Keze ökölbe szorul, tekintete pedig az ablakon túli tájat figyeli. Nem akarok sírni, ugyanakkor képtelen vagyok visszatartani. Anya szorosan ölel magához, de ezzel csak ront a helyzeten. Nekik nem tudnék semmilyen ígéretet tenni. Semmi sem jut eszembe, amivel meg tudnám őket nyugtatni. Így csak marad a kétségbeesés, és a szünni nem akaró sírás, mely rengeteg könnyel jár. Ismét csak percekig tartó csend telepszik a helyre, melyet néha én török meg szipogásommal.

– Szívem – érinti meg arcom –, számítanod kell arra, hogy tárgyalás lesz ebből a dologból. Képes leszel szembenézni azzal a… Azzal az alakkal?

Tekintetem apámra irányodik. Tudom, hogy látnom kell Gergőt, pont emiatt. Hogy készen állok-e rá… Fogalmam sincs. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy végig félni fogok, elég lesz csak a jelenléte. A szeme engem fog figyelni végig, ki tudja, mire gondol majd közben; míg bennem lejátszódik újra és újra mindaz, ami ma történt. A keze a nyakamon, a szavai, a nevetése. Anyám ruhájába markolok; összeszorítom szám. Nem akarok sírni. Istenem, miért vagyok ennyire gyenge?

– Tudom, hogy nehéz lesz. – Apa lép az ágy mellé. – Ez egy komoly dolog az életedben, de erősnek kell lenned! Nem miattunk, hanem magad miatt!

– És ne felejtsd el, mi itt vagyunk melletted!

Azt hiszem, ez hatásos. A reszketés elmúlik, Gergő minden mozdulata köddé válik. Ez jó, még akkor is, ha csak kis időre. Tudom, hogy még egy ideig itt lesz velem. Mint valami rossz szellem. Nyelek egyet. Eddig fel sem tűnt, hogy ki vagyok száradva.

– Kaphatok egy kis vizet?

– Mindjárt jövök!

Apa magunkra hagy, hogy teljesítse a kérésem, így anyával maradok. Fel szeretnék ülni, így elérem, hogy elengedjen. Nem akarom ellökni, de nem old meg semmit, ha egész nap csak fekszem. Az ágy szélére csúszok, lábaimat leteszem a padlóra. Elhelyezkedik mellettem, kezemet pedig meg fogja.

– Apád nagyon kiakadt. Még én sem láttam soha ilyennek. – Tekintetével az ajtóra mered. – De érthető, és itt nem csak a helyzetre gondolok. Borzalmas volt hallgatni a telefonban, hogy az egyetlen gyermekünk élete… – Elcsuklik hangja, szemét lehunyja, amiből előbuggyan egy könnycsepp, ami lassan folyik végig arcán. Nem törli le. Szipog egyet, aztán rám néz. – De neked sokkal, de sokkal rosszabb, hisz te élted át!

Csak lehajtom fejem. Fogalmam sincs, mit kellene ilyenkor mondani. Kell egyáltalán? Egyetlen megfelelő szó sem jut eszembe. Amikor nyílik az ajtó, odanézek. Apa helyett azonban Tomi lép be. Egy kicsit talán meglepődöm, ugyanakkor könnyedség járja át minden porcikámat. Jóleső borzongás fut végig egész testemen. Előttem áll meg. Egyik kezében üveges víz van, amit felém nyújt. Elveszem ugyan, de az ágyon köt ki. Felnézek rá, talán most borzalmas látvány lehetek, de kit érdekel a külső, amikor a szívemben eddig nem ismert érzések vannak. Kezemet felemelem, hogy arcát megérinthessem, amire letérdel a földre, csakhogy egy szintben legyen a fejünk; hogy jobban a szemébe tudjak nézni.

Most én vagyok az, aki a homlokát az övéhez nyomja. Lehunyom a szemem, orromon beszívom a jól ismert illatot. Mintha a jelenléte gyógyítana. Ő nem lép, inkább vár. Úgy érzem, nem csak az ígéretem miatt. Lassan nyitom ki szemem. Ha tudná… Ó, ha tudná, hogy micsoda gyógyír a számomra. Elég csak a jelenléte. Hirtelen homályosodik el előttem csodás arca. Most nem Gergő miatt sírok. Ez más. Valami kellemes, nyugtató, édes érzés járja át a szívem. Valamennyire eltávolodom. Egyik keze lágyan siklik arcomra, amire fejemet megdöntöm, hogy tenyere teljesen érinthessen. Ajkaira vetem pillantásom. Most még nem menne, egyelőre képtelen lennék megcsókolni. Hiába vágyom rá. Amíg Gergő szájának nyoma rajtam van, addig ez lehetetlen. De valami más talán beleférne, ami egyszerű, de biztos vagyok benne, hogy minden, amit érzek, elér hozzá. Nem gyorsan, nem túl határozottan, de ajkaim megérintik arcának jobb oldalát. Mindezt lehunyt szemmel, percekig így maradva.

Mikor eltávolodom, ujjammal elsimítom könnyeit. Ki hitte volna, hogy valaha így látom. Ez a helyzet talán közelebb hozott minket egymáshoz. Örülök, hogy kimutatja érzéseit, hogy nem szégyelli megmutatni azt, ő is tud könnyeket ejteni. Tudom, hogy a szavak feleslegesek most, hisz ha nem is hangosan, de elmondtuk egymásnak, miképp érzünk. Ez a pillanat messze felülmúl egy szerelmi vallomást.

Nem tudom, meddig nézünk egymás szemébe, amikor eszembe jut, hogy nem vagyunk kettesben. Fejem jobbra fordul, de anyámnak hűlt helye. Mikor mehetett ki? Teljesen megfeledkeztem róla, mert csak Tominak szenteltem a figyelmem. Baj, ha ezt nem bánom? Lágyan érint kezemre, hogy elvegye arcától, majd leül mellém.

– Anya mondta, hogy talán tárgyalásra kerül az, ami ma történt.

– Persze, azért, hogy el tudják ítélni, és a megérdemelt helyre kerüljön. – Kezébe veszi az üveget, amit átad nekem.

Letekerem a kupakot, számhoz emelem, hogy a víz végig follyon torkomon, ami eddig olyan lehetett, mint a sivatag. Talán az üveg tartalmának felét iszom meg. Lezárom, aztán ismét az ágyra kerül.

– Már a szüleim is tudnak róla – szólal meg hirtelen. – El sem akarták hinni. Sajnos nem tudnak eljönni, de ha lehetőségük adódik rá, nem teketóriáznak.

– Rendes tőlük.

A falon lévő órára esik pillantásom. Egy óra lesz. Már ennyi idő eltelt? Ki kellene innen mennem. Tudni akarom, hogy mi történik az ajtón túl. Felém eső kezéhez nyúlok, ránézek, közben lecsússzanok az ágyról.

– Biztos vagy benne? – Tekintetében aggodalom tükröződik.

– Igen!

Nem akarom azzal terhelni, hogy maradjon mellettem, de mivel nyitott könyv vagyok, így bárki rájönne azonnal, hogy mellette érzem jól magam. Biztonságot nyújt számomra, és ezt ő is tudja.

Amint feláll, az ajtóhoz sétál, szabad kezét a kilincsre helyezi. Az ajtó nyílik, ő lép ki elsőnek, aztán pedig én. A folyosón csak a szüleim, Laura, és Bálint tartózkodnak. Senki más. Örülök, hogy nem tolonganak, így nem faggatóznak; nem juttatnak eszembe semmit, ami történt. Laura is csak óvatosan mer közelebb lépni, mégis úgy ölel magához, mintha ezer évvel ezelőtt látott volna. Fél kézzel ezt viszonzom.

– Jól vagy? – teszi fel a kérdést. – Ha szükséged van bármire, azonnal szólj!

– Jelenleg semmire.

Mikor elenged, Bálintra nézek. Meglep a jelenlétével, de azt hiszem, jól esik.

– Sajnálom, ami… Izé… Ami történt. – Megdörzsöli tarkóját. – Nekem is szólhatsz nyugodtan.

Bólintok egyet. A szüleim felé fordítom fejem. Nem tudom, hogy milyen érzések játszódhatnak le bennük, mert tekintetükről csak a szomorúságot tudom leolvasni.

Akik most körbevesznek, azoknak fontos vagyok. Számomra mindegyikük különleges, és sokat jelentenek. Miattuk… miattuk akarok erős lenni. Hogy ne azt lássák, miként török szét; sokkal inkább arra figyeljenek, hogyan szedem össze magam. Figyeljék végig, ahogy felállok, és újra megtanulok járni. Nem vagyok egyedül, és akármennyire is fáj, akármennyire is félek Gergőtől, értük szembe fogok nézni azzal az alakkal. Tudom, hogy reszketni fogok, ahogy sírni is, de amíg mellettem vannak, nem lesz gond.

Utoljára nézek Tomira, aki arcomra simít. Nem mondunk egymásnak semmit, mert azt korábban már megtettük.

Gergő

A gondolataim sötétebbek, mint az éjszaka, lámpák nélkül. Elködösödött a fejem, nem voltam önmagam. És erre csak akkor jövök rá, amikor a rácsos ajtó záródik. Egy lyukba kerültem, ahonnan talán sosem jutok ki. Felemelem kezem, és ránézek. Ezekkel a kezekkel akartam elvenni egy másik ember életét. Egy olyan emberét, akit elvileg szerettem. Összeszorul a szám. Szerettem? Mikor is éreztem én így? Van jogom egyáltalán ezt gondolni? Képes lettem volna megölni Bogit. Azt a lányt, akire úgy tekintettem volna, mint egy kincsre.

Mosolyra húzódik a szám. Kincsre, mi? Lófaszt! Már fogalmam sincs, hogy mit is akartam tőle. Talán megdugni? Erre játszottam? Vagy bejött, hogy olyan ártatlan? De megdugni akartam, nem igaz? A magamévá tenni. A szerelem elvette az eszem, vagy talán a vágy hajtott mindvégig? Tudja a halál.

Leülök a székre, fejemet a kezembe temetem. Megdörzsölöm az arcom, aztán feltekintek a plafonra, ahol csak egy lámpa lóg.

– Ezt elkúrtam! – sóhajtok fel. – Nagyon elbasztam! – Ismét megjelenik egy mosoly. Mik ezek a szexuális utalások? Hát tényleg csak arra vágytam?

Ha jobban belegondolok… Igazán formás volt, már-már túl szexi, főleg, amikor megnyílt felém. Bárcsak lett volna esélyem benne lenni. Milyen jó lett volna, ha a farkam ki és be mozog finom kis…

– Hé! – zörgeti meg a rácsot valaki. – Az ilyen dolgot be lehetne fejezni! Undorító!

Az egyik rendőr az. Kérdőn néznék rá, de ellép a cellától. A nadrágomra és kezemre esik tekintetem. A kurva életbe! Képes lennék önkielégíteni, miközben egy gyerekre gondolok… Valóban undorító vagyok! Egy ocsmány szörnyeteg.

A fene se tudja, hogy mennyi idő telik el, amióta itt dekkolok. Lehet, hogy már napokon is túl vagyok. Amit tudok, hogy tárgyalásra kerül a sor. Órák, vagy napok múlva. Ami eddig történt, hogy magamhoz akartam nyúlni, de egyszer sem engedték. Nem gondolhatok arra a libára. Pedig miatta vagyok bajban. Megérdemelné, ha szex közben venném el az életét. 

Az ő vétke, hogy itt vagyok. Az ő hibája, hogy büdös vagyok, ápolatlan, és élettelen. Tönkretette az életemet, a hivatásomat. Ha meg is ölném, örömmel tenném meg. Elborult az agyam, nem vagyok normális, de ez is az ő hibája.

Nem számíthatok semmi jóra, a börtönben fogom leélni az életem. Biztosan jól gondolom. Ezt érdemlem, ezt hozta a sorsom. Egyszer már megtörtént, de akkor sikerült ott hagynom a süllyedő hajót. Ezúttal nem úszom meg. Hát… Ez van. De nem könnyítem meg annak a lánynak a tárgyalást.

– Jöjjön! – Az egyik rendőr áll a cella előtt. Kinyitja kulccsal. – Csak akkor szólalhat meg, ha kérdezik! Az áldozathoz nem szólhat! Felesleges cselekedetet ne végezzen!

Egy bilincset tesznek kezemre, hogy így vonszoljanak magukkal. Gondolom egy autóba ültetnek, hiszen mégsem a rendőrkapitányságon ítélnek el. Ennek gondolatára megemelkedik szám sarka. Kilépve a hidegre érzem igazán, hogy mégsem vagyok szörnyeteg. Azok nem fáznak. Rettenetesen hideg van. Kabátot nem is akartak rám adni, így ha beteg leszek, az csakis az ő hibájuk lesz.

Durván nyomnak be az autóba, amit szóvá is teszek, de ügyet sem vetnek rám. Beszélhetnénk arról, hogy ki is az igazi áldozat. Hát tehetek én róla, hogy elcsábították a fejem. Korábban Bianka, most meg Boglárka. A harmadik lehetett volna Beáta is, ha már a B betűs lányokat fogtam ki. Ha már itt tartunk, szorosabb lehet a húr a nyakam körül, ha netalán Bianka megjelenik. De pár évvel ezelőtt volt, azóta biztos elfelejtett, és él, ahogy tud és akar.

Amikor kirángatnak az autóból, feltűnik, hogy van itt pár fényképész. Csak úgy kattogtatják az eszközüket. Felbukkan egy kamerás fazon is. Megvan a látványosság. Élvezzék csak ki. Bár nekem sikerült volna a lányokkal. Belenevetek a kamerába.

Az épületben sincs melegebb, de még mindig jobb, mint a fagyban lenni. Egy nagyobb ajtóhoz sétálok, vagyis… Oda visznek. Egy jól öltözött nő jelenik meg. Kosztümben, magassarkúban, kontyozott hajjal. Ó, és a szemüveg. Az sem maradt el. Minden ügyvédnő így öltözik? Én miért is nem kaptam senkit magam mellé? Biztos rossz fiú vagyok, és azért.

– Hölgyem – egy zsaru lép mellé –, a sértett fél készen áll?

– Igen, ha a bíró úr szeretné, akkor elkezdhetjük!

– Üdvözlöm Bogit! – szólok közbe.

– Maga maradjon csendben! – utasít a rendőr.

Az ajtó kitárul, csak hogy a tárgyalóterem a színem elé táruljon.

Bogi

Az elmúlt napokat otthon tölthettem, a kollégiumi szobám nyugalmában. Az igazgató megengedte, hogy ne menjek iskolába, amíg a tárgyaláson túl nem esek. A szüleim mellettem akartak lenni, de a munkájukra hivatkoztam, így megpróbáltak beletörődni. Sokszor telefonáltak, mert aggódtak. Tomi és Laura sem szerettek volna egyedül hagyni, de bűntudatom lett volna, ha kihagynak sok-sok órát. Alkalmakkor még Bálint is telefonált. Első alkalommal meg is lepett, hiszen nem adtam oda a telefonszámomat. De jól esett. Mellettük még Tomi szülei is kerestek, akik megígérték, hogy intézik az ügyvédet. Nem engedték meg, hogy ellenkezzek.

És volt még egy személy, aki nem felejtett el, akivel régen találkoztam. Akinek köszönhetem a szenvedélyem: a nagybátyám. Váratlanul ért a hívása, sajnálja, ami történt velem, és ha lehetősége lenne, magához ölelne. Nem ígért meg semmit, de látni akar. Talán majd egy nap. Külföldön tartózkodik, ahol keményen dolgozik.

A magányos órákban tereltem a figyelmem, olvastam, filmet néztem, zenét hallgattam. Utóbbi esetében van egy dal, ami miatt egyfolytában Tomira gondoltam. Az összetört szívemet ő gyógyította meg. Neki köszönhetem, hogy össze tudtam szedni magam. Nem szeretnék arra gondolni, mi lett volna ha, ő nincs. Ha nem lenne az életem része. El sem tudnám képzelni nélküle. Se a jelenemet, sem a jövőmet.

Egyedül akkor éreztem magam rosszul, amikor aludtam. Nem egy alkalommal álmodtam Gergővel. Abban az esetben zokogva riadtam fel, teljesen leizzadva, egész testemben reszketve. Laura nyugtatott meg azzal, hogy magához ölelt, aztán reggelig magamra sem hagyott. Azokon a reggeleken mindig megkérdeztem magamtól: Mikor felejtem el? Nem tudnám elviselni, ha végig kísérne életemen. Az ügyvédnő szerint, segítene a pszichológus. Ennek a gondolata azonban megrémít.

De… Eljött az a nap, amit nem vártam. Amitől féltem. Ugyanakkor túl akarok esni rajta, talán akkor könnyebb lesz a feledés útjára lépni. Ebben bízom. Tiszta szívből reménykedem ebben.

– Jól vagy? – teszi fel a kérdést Laura.

– Azt hiszem. – Az ajtóra meredek, ami a tárgyalóterembe vezet. – Félek – vallom be.

– Bogi! – Lágy hangon szólít meg, miközben elém lép. – Ha félsz is, ne feledd el, hogy itt vagyok! Nem közvetlenül melletted, de a közeledben, ahogy valójában azóta, mióta egy szakközépbe járunk.

– Nem felejtem el!

Nem felejtem el, mert mindig velem vagy, mindig képes vagy megnyugtatni. Képes vagy arra, hogy meggyógyíts! Szeretem a családom, akárcsak Laurát. Kedvelem Bálintot, és felnézek a nagybátyámra, de… De te vagy az egyetlen, akit soha nem akarok elveszíteni.

Mindezt persze nem mondom ki hangosan. Veszek egy mély levegőt, válasz helyett pedig hozzábújok. Azonnal átölel. Lehunyom a szemem, csak hogy emlékezzem. Az első rózsára, az első vallomására. A tekintetére, ahogy mindig rám néz, mielőtt megcsókolna. Az első együtt töltött éjszakánkra, és az azt követő reggelre. A karácsonyunkra. Szilveszterkor a kávézó rejtekében elcsattant csókra, majd a karácsonyfa előtt.

Kezem mellkasára helyezem, felnézek rá. Napokig várattam, és ő türelmes volt. Nem hagyott el, mindvégig itt volt. Ugyan, a csók még nem menne, de mondani akarok neki valamit. Ami eddig érlelődött bennem. Kezem lecsúszik derekára, mint aznap, amikor eldöntöttem, hogy megváltozom. A szemébe nézek.

– Emlékszel, amikor megkérdezted, hogy mit az, amit szeretnék, mindenféle kertelés nélkül?

– Persze.
– Azt hiszem, arra most tudok felelni őszintén. Szóval, kérlek, figyelj jól!

Amit tőled szeretnék… Veled lenni. Veled leélni az egész életemet; együtt megöregedni. A nevedet felvenni; az általad adott gyűrűt viselni; egy házban élni veled. Csókolni téged, amikor csak lehet. Hozzád érni. Szórakozni, elutazni akár a világ végére. Apró dolgoknak örülni, vagy nagyoknak. Egy családot. De legfőképpen, ami talán a legfontosabb… Szeretni téged! Egy életre szerelmes akarok lenni beléd!

– Ez mind, az, amit szeretnék! Azt hiszem, ennél többet nem is kívánhatnék.

Egyik kezemmel megdörzsölöm mindkét szemem, de szerintem ez neki is hasznos mozdulat lenne. Hosszú idő után képes vagyok mosolyogni. Ez pedig neki szól. Az egyetlen embernek, akibe szerelmes vagyok. És ez az ember viszont szeret.

Egyik kezével a fülem mögé tűri hajamat, aztán végig simít arcomon, a nyakamon, egészen a tarkómig, ahol megragad. Ez a jelenet… Egyszer már megtörtént. Az első vallomása előtt. Akkor lehunytam a szemem, és reszkettem. Most azonban őt figyelem.

– Azon az esős napon csináltad az előbbit. Emlékszel rá?

– Hogy tudnám elfelejteni?

– Pontosan mi az, amiért ezt teszed? – kérdezem, folytatva a játékot.

– Komolyan tudni akarod?

Ajkát a számhoz érinti, amitől megborzongok.

– Talán érdekellek?

– Rögtön a lényegre, mi? – húzza mosolyra száját.

– Szeretlek! – bököm ki hirtelen, ezzel félbeszakítva azt, amit elkezdtünk. Kezemmel végig simítok puha arcán. Sóvárgó szemmel nézek az övébe. Azt hiszem, készen állok.

Nem kérdez semmit, nem is hagyja el felesleges szó a száját. Közelebb hajol, az ajkaink összeérnek, lehunyom a szemem. Óvatosan csókol, lassan, és érzelmesen. Nem siet, nem sürget. Gyengéd. Hajába túrok, akárcsak ő az enyémbe. Ez a pillanat most csak a miénk.

Amikor eltávolodunk egymástól, felnézek rá. Hüvelykujjammal megsimogatom ajkát, aztán elengedem. Akik körülvesznek, nem szólnak semmit. A pár hónappal ezelőtti énem zavarba jönne, de azóta más lettem.

– Elnézést, de lassan elkezdődik a tárgyalás! – Az ügyvédnő lép hozzánk. – Megkérem önöket, hogy menjenek be. Ha nem tudják hova, majd segítenek! – Hirtelen tekint rám. – Ami téged illet, te előre menj! A bíró emelvényével szemben van egy asztal bal oldalon, oda ülj le!

Csak bólintok. Az ajtóra nézek, ami lassan nyílik ki, rá láthatást biztosítva a teremre, ahol talán órákat kell majd eltöltenem. Ezzel talán nem is lenne gond. Azonban jelen lesz valaki, aki képes lett volna elvenni az életem. Veszek egy mély levegőt. Utoljára még ránézek Tomira, aztán megfordulok, és megteszem az első lépést.

Percek múlva mindenki a helyén van, halk duruzsolás hallható. Egy-két idegen személy is van itt, tehát nyilvános lesz az egész kihallgatás. Bár lenne a kezemben valami, amit szorongathatnék, ami talán segítene enyhíteni az érzéseimen. De nincs semmi. Veszek egy mély levegőt. Pont ezután nyílik az ajtó, ami eddig zárva volt. Lánccsörgés üti meg füleimet, a lépései egyre közelibbek, amiket egyre hangosabbnak hallok, végül pár méterre tőlem áll meg. Ahogy tekintetünk találkozik, reszketni kezdek, remeg az ajkam is, egy könnycsepp le is folyik. Ő eközben csak mosolyog. Gyorsan hunyom le szemem.

“Ha félsz is, ne feledd el, hogy itt vagyok! Nem közvetlenül melletted, de a közeledben…”

Nyelek egyet, aztán szemem újra kinyílik. Nem nézek rá, képes leszek arra, hogy beszéljek. Itt már nem bánthat, képtelen lenne rá, mert nem hagynák.

A bíró is megérkezik, helyet foglal, aztán kezdetét veszi a tárgyalás.