13. fejezet - A pillanat, amikor elég volt

Gergő

Jól látom, hogy mi folyik itt. Bogi egy játékot űz, de nem csak velem, azzal a fiúval is. Talán így akar féltékennyé tenni. Ha így is van, kurvára jó úton halad. De nem fogom annyiban hagyni. Amíg ő boldog, én szenvedek. Miatta. Ő vígan jár és kel, míg én a poklok poklát élem át. A szünet alatt sokszor nyúltam az alkoholhoz. Reménykedve abban, hogy segít a bánatomon. Azonban más történt, felnyílt a szemem. És tudom, hogy mit kell tennem.

Ezen a hétfői reggelen korán keltem fel, azonban késve értem be. Még szünet előtt feltűnt, milyen boldogan sétálgat a folyosókon. De biztos vagyok benne, hogy csak megjátssza. Azonban minden áron bebizonyítom, hogy mennyire rossz úton jár. Hogy mellettem van a helye. Éppen ezért találtam ki, hogyan is magyarázom el neki.

Az első órámat rendesen megtartom, de szerencsére két szünetem lesz ma, így időm is. Az a kölyök nem mindig tapad rá. Aztán úgyis visszajön hozzám, mert rájön, hogy én vagyok hozzávaló. Ami Andreát illeti, szerinte nem kell egymás mellett mutatkoznunk, mert a pletykáknak annyi. Nincs több, mert Bogi tett érte. Szépen eljátszotta, hogy mennyire boldog is, de valójában engem szeret.

A szertárba megyek, hogy elrendezzek mindent. Egy szivacs szőnyeget teszek az ajtó elé, persze nem közvetlenül. A kulcsot a zárba helyezem, aztán elindulok a folyosón át, a termekig. Éppen szünet van, sokan az udvaron vannak, és ha jól sejtem, egyedül lesz a teremben. Megvan az indok, amivel el tudom csalni. Őt ismerve, úgyis belemegy.
Bekopogok, amire felfigyel rám. Megilletődik; a könyvet is becsukja, amit az asztalra helyez.

– Mit szeretne? – kérdezi kissé ijedten.

Miért magáz?

– Szeretném, ha segítenél a szertárban elpakolni. – Ez egyértelműen hazugság a részemről. – Senki sem akar, és te vagy az egyetlen. Ha szépen megkérlek…

Hezitál, látom rajta. De úgyis elfogadja. Jól ismerem őt, jobban, mint bárki más.

– Nem tudom.

– Mindössze csak pár perc lenne.

– Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet – rázza meg fejét.
– Nem rabolnám az idődet nagyon – nézek rá kérlelő szemmel. – Tényleg csak pár perc az egész.

– Hát… – sóhajt egyet, aztán feláll. – Ha csak pár perc, talán nem lesz gond.

Gondolatban elmondok egy hurrát, aztán megvárom, míg mellém ér. Gyorsabb tempóban lépkedünk vissza, arra hivatkozva, hogy ne maradjon le az órájáról. Aztán mikor belép, lökök rajta egyet, ő elesik, pont a szőnyegre. Azzal az irammal zárom be az ajtót.

Bogi

Ez a téli szünet volt életem legjobb szünete. Annyi minden történt két hét alatt, hogy sok lenne elmesélni. A karácsony túl romantikus volt, de Tomi meséssé tette azt a napot. Meglepett egy csokor rózsával, miénk volt az egész ház, ugyanis a szüleim elmentek az egyik rokonaimhoz. Együtt fürödtünk a kádban, persze ott történt más is, amit a szobámban fejeztünk be. A szilveszterünk nyugodtabban telt el, ugyan a városban, mégis volt pár különleges mozzanat. Például, a csók a kávézóban; vagy a városközpontban kiállított karácsonyfa előtt.

Emellett megismertem a szüleit, akik orvosként dolgoznak Budapesten. Mindketten sebészek. Észrevettem, hogy komolyan szerelmesek egymásba, le sem tagadhatták volna. A fiúkat mindenben támogatni akarják, és meg is teszik. Hamar megkedveltek, szeretnék megismerni a szüleimet. Valamikor sort kerítünk erre is, ha mindenki ráér.

Laura csak pár napot töltött nálunk, ugyanis még karácsony előtt visszament. Bevallom, aggódtam érte, hiszen nem tudtam, ki miatt is hagyott ott minket, de megismertem azt a fiút, így nyugodtabb vagyok. Ahogy kettőjükre néztem, láttam, hogy nem csak egy futó kalandról van szó. Szeretném, ha ő is olyan kapcsolatot tudhatna magának, mint amilyen az enyém.

De a boldog napoknak vége szakadt, januárban, az idei év első tanítási napján. Túl ostoba voltam. Tudtam jól, hogy nem kellett volna vele tartanom. Korábban említettem is Laurának, mégsem fogadtam meg. Érezhettem volna előre. Megelőzhettem volna mindezt, ha a teremben maradok.

– Mi ütött beléd? – kérdezem rémült tekintettel, amivel őt méregetem. Hiába estem a szőnyegre, sikerült beütnöm az egyik kezem. – Miért tetted ezt?

– Neked is tudnod kell!

Megragadja vállam, enyhén megrázva testem. A tekintete furcsa, mintha nem lenne önmaga. Bajban vagyok, kivéve, ha nem jön ide valaki.

– Tudom, hogy még mindig szeretsz! – Hisztérikus hangon beszél. – Tudom, hogy így van!

– Megijesztesz! Kérlek, engedj el!

Próbálok hátrébb csúszni, de túl erős hozzám képest. Vállamra szorít, ami fáj, aztán lenyom a szivacsra. Elkapja kezem, amit összekulcsol a sajátjával. Nem hittem volna, hogy valaha is félni fogok tőle, de most ezt érzem.

– Könyörgöm, engedj el!

– Nem! – rázza meg fejét. – Nem foglak, amíg rá nem jössz, hogy engem szeretsz!

– Mi történt veled? – kérdezem, miközben aggódó szemmel vizslatom. – Azt ne mondd, hogy a szerelem elvette az eszed?!

– Te vagy ostoba, ha azt hiszed, hogy szereted azt a hülyét!

Lejjebb hajol, váratlanul helyezkedik el a derekamon. Nehéz, és ezzel újabb fájdalmat okoz. De az jobban zavar, hogy Tomira ilyen jelzőt aggat.

– Egyáltalán nem hülye, ne mondj ilyet!

Eszembe jut, hogy talán óvatosabban kellene bánnom a szavakkal. Gergő most nem tűnik épnek, így vigyáznom kell, hogy mit is mondok. Ugyanakkor, mindez miattam van. Az én hibám, hogy ide jutott. Viszont mit tehetnék az érdekében? Csak arra tudok gondolni, hogy jöjjön végre valaki, mielőtt komolyabbra fordulna a helyzet.

– Felesleges őt védeni! Biztos vagyok abban, hogy nem is érdekel téged. Csak megjátszod!

Elfordítom fejem, míg szememből kiszökik pár könnycsepp; azonban egyik kezét arcomra teszi, kényszerítve arra, hogy ránézzek. Félek. Félek, és reszketek, de ennél többet nem bírok tenni. Száját az enyémhez nyomja, azonban szabadon lévő kezemmel, arcát megfogva, eltolom magamtól. Meglehet hiba volt, ugyanis dühös szemmel néz le rám.

– Kérlek, engedj el! Rád nézve, ennek nem lesz jó kimenetele! Csak magadnak ártasz!

– Tudod mit mondok? – kezeivel elereszt, jobban rám ereszkedik. – Ha velem nem lehetsz, akkor nem adom meg az örömöt annak a kölyöknek sem!

Kérdőn nézek rá, aztán értelmét nyeri szavainak a súlya. Mindkét kezét a nyakamra helyezi, enyhén rászorít. Erősen hunyom le szemem. Nem ezt akartam, esküszöm, hogy nem, de ez már visszafordíthatatlan. Próbálom lefejteni magamról, de nem megy. Hiába rúgkapálok, túl erős hozzám képest. Még jobban rászorít, amitől lüktet a fejem, levegőt pedig alig kapok. Kapálózom, ahogy csak tudok, de semmi haszna. A fejére is rácsapok, vagyis azt hiszem, de kezd fogyni az energiám. Nem így, és nem itt akarok meghalni. Valaki, mindegy, hogy ki, de mentsen ki innen, mielőtt még késő lesz. Ajkaim szétnyílnak, valamilyen hang kúszik ki belőlem, amire felnevet, mintha élvezné ezt. Még erősebbé válik a szorítása, amire a kezeim feladják, szinte élettelenül esnek a szőnyegre. Tomi arca jelenik meg előttem. Annyira szeretem őt, de ha nem jön senki, akkor esélyem sem lesz minden egyes nap kimutatni.

Utolsó erőmmel még sikerül kinyitnom a szemem, azonban lassan kezd elhomályosodni minden. Hát tényleg ennyi volt? Itt ér véget az életem? Ebben a szertárban?

– Azonnal engedd el!

Valakinek a hangja eljut tudatomig, de nem tudnám megmondani, hogy ki a gazdája. A kezek hirtelen eresztik el nyakam, azután oldalra fordulok, miközben hangosan zihálva igyekszem levegőhöz jutni. Kezemet a torkomhoz érintem, ahol még mindig érzem kezének szorítását. Ez sokkal rosszabb, mint gondoltam. A fejemben lévő lüktetés, még ha iszonyú lassan is, de kezd múlni. Homlokomat a szőnyegre nyomom, miközben a légzésemet próbálom kontrollálni. A fülemhez eljutnak a hangok, amik eddig el sem értek. Hallom, ahogy kirángatják innen Gergőt. Hallom az igazgatót, ahogy az állapotom felöl érdeklődik. Sokan lehetnek kint a folyosón, mert elég nagy lett a zsivaj. De egyikkel sem törődöm, mert örülök annak, hogy vége, és újra kapok levegőt. De a félelem továbbra is velem marad

– …félre! – Laura lép be a szertárba. – Bogi! – lép hozzám azonnal

Valamennyire segít feltápászkodni, de erőm aligha van, kis híján össze is esnék, ha valaki nem kapna karjaiba. Zokogásban török ki, kezemmel belemarkolok felsőjébe.

Az iskolában van egy orvosi szoba, ide hozott be, és azóta is velem van. El sem ereszti a kezem. De szegénynek csak azt kell látnia, hogy percenként tör rám a síró roham. Olyankor rászorít. Fogalmam sincs, mióta is vagyok itt. Hallottam Laurától, hogy a rendőrök elvitték. Ma nem beszélnek velem, amúgy sem lennék képes rá. Valójában nem akarok semmit. Minimálisan nyugtat meg a tény, hogy nem bánthat újra, de sokáig előttem lesz az arca. Képes lett volna végezni velem. Teljesen bekattant, és ez csakis az én hibám.

– Én tehetek róla… – Rekedt a hangom. – Miattam történt!

– Nem, Bogi! – Laura lép az ágyhoz. – Ilyen eszedbe se jusson! Nem a te hibád, hogy… – csuklik el a hangja. Szipog párat. – Nem a te hibád, érted? – Sír. – Ne gondolj erre! Ne emészd magad ezzel, kérlek!

Képtelen vagyok nyugodt maradni. Egyik könnycsepp követi a másikat, és már az sem elég, hogy Tomi fogja a kezem. Túl leszek ezen valamikor? Képes leszek arra, hogy elfelejtsem?

Beletelik jó néhány percbe, mire sikerül úgy megnyugodnom, hogy ne érezzek kényszert a sírásra. A testem sem reszket már. Felnézek rá. Milyen jó, hogy itt van.

– Kérhetek valamit? – kérdezem halkan.

– Bármit!

– Lefekszel mellém, hogy átölelj?

Gondolkodás nélkül áll fel, emiatt egy kis időre elereszt; megkerüli az ágyat, bekúszik mellém, hogy hátulról szorosan húzzon magához. Bal kezét összekulcsolja az én jobb kezemmel. Gyakorlatilag elveszek karjaiban. De tudtam, tudom, hogy itt biztonságban vagyok. Nem kellene aludnom, de az ébren maradás gondolata egyre nehezebb, így lehunyom a szemem.

Tomi

Hosszú percekig a némaság borul erre az átkozott helyre. A dühöm mérhetetlen, és szívem szerint a saját két kezemmel venném el annak a féregnek az életét. Eddig is tudtam, hogy valami nem stimmel a fejével, de most bebizonyította. Eleve nem normális, ha egy idős alak képes beleszeretni egy nála fiatalabb személybe. Remélem, hogy a börtönben fog megrohadni. Csak azt sajnálom, hogy ennek nem lehetek a részese.

– Bele sem fér a fejembe, hogy majdnem elvesztettük.

Gondolataim mélyéről Laura hív vissza.

– Szegény, min mehetett keresztül. És vajon mikor felejti el? – megtörli orrát.

Sosem láttam még Laurát így sírni, na meg ennyire vörös sem volt a szeme. Szívből örülök, hogy ez a lány, aki a karjaim között fekszik, ilyen barátra lelt. De bárcsak hamarabb vett volna észre. Mindez azonban az én hibám. Ha hamarabb hívom fel a figyelmét magamra, rá sem veti a tekintetét arra a mocsokra.

– Bár tudnám erre a választ – felelem inkább magamnak, mintsem neki.

– Jézusom – temeti arcát kezébe –, képes lettem volna támogatni ebben a kapcsolatban. – Tekintetét Bogira emeli. – Olyan hülye voltam akkor! Ha tudtam volna előre, hogy ez lesz…

– Ne ostorozd magad! – nézek szemébe. – Senki sem tudhatta előre, hogy az az idióta képes ilyesmire.

Bogi hirtelen mocorogni kezd, amire mindketten rá figyelünk, de csak annyi történik, hogy jobban szorít rá kezemre. El sem tudom mondani, hogy mennyire szeretem ezt a csodát. Nem akarom szenvedni látni, de úgy hiszem, egy hosszú és nehéz időszak vár ránk.

– Azt hiszem, most jobb, ha megyek. Le sem tagadhatná, hogy ki mellett érzi igazán biztonságban magát. – Egy félmosoly jelenik meg szája sarkában. Pár másodpercre. – Talán megtudok valamit.

Csak bólintok. Sajnálom őt is, de ebben a szituációban nem Laura az áldozat. Váratlanul ér, hogy a saját nevem hallom szájából, azonban továbbra is szuszog, így legalább tudom, hogy velem álmodik. Talán tévedek, de sokaknál álom formájában újra lejátszódik a traumája, ami fájdalmat okozott. De ha rólam álmodik, akkor lehet, hogy nem él át majd ilyet. De sose lehet tudni.

Valaki bekopog az ajtón, majd be is nyit. Az igazgató az, aki az ágyhoz lép, bűnbánó szemmel néz Bogira, aztán rám.

– Nincs annyi bocsánatkérés, amennyire sajnálom a történteket! Mióta igazgató vagyok, soha egy alkalommal sem történt ilyen eset.

Nem hiszem, hogy nekem kellene magyarázkodnia, így semmit sem mondok, amivel megnyugtatnám a lelkivilágát. Bátran teszem hozzá, hogy eszem ágában sem áll. Akinek szüksége van rám, az épp itt fekszik mellettem.

– A rendőrség mindenképpen szeretné kihallgatni Boglárkát, de a helyzetre való tekintettel elintéztem, hogy ma békén hagyják.

– Köszönöm!

– A diákjaim párkapcsolati ügyeivel nem foglalkozom, de ha melletted érzi jól magát, akkor maradj vele!

– Ezt kérnie sem kell! – nézek egyenesen szemébe.

– Emellett, értesítettem a szüleit. Amint tudnak, bejönnek.

Ezzel hagy magunkra. A csend ismét átveszi az uralmat. Csak egy óra kattog szüntelenül; néhány személy elsétál az orvosi szoba előtt, hangoztatva mindazt, ami korábban történt. Ő továbbra is halkan szuszog. Én pedig csak arra tudok gondolni, hogy nem hagyom magára.

Bogi

Nehezen nyitom ki szemem. Noha aludtam, még mindig fáradtnak érzem magam. Kell egy kis idő, mire rájövök, hol is vagyok. Aztán minden eszembe jut. Gergő; a fojtogatás; a nevetése. Valamilyen hang kúszik ki belőlem, könnyes lesz a szemem, és a testem ismét remegni kezd.

– Nyugodj meg! – Tomi hangja hallatszik a hátam mögött. – Itt vagyok melletted, így senki sem bánthat!

Veszek pár mély levegőt. Felé akarok fordulni, látni akarom őt, de nem érzek magamban annyi erőt, hogy ezt megtegyem. Nem akarom, hogy a szünetem minden csodás pillanatát elsötétítse mindaz, amit Gergő tett. De sajnos ez történik, és ettől félek a legjobban. Képtelen vagyok visszatartani a sírást. Olyan gyengének érzem magam, és ez bosszant. A környezetemben élő emberek életét is megkeserítem. Ebben a pillanatban, amikor zokogok, akár egy kisgyerek, magamat utálom a legjobban. És hiába ölel szorosan, hiába próbál nyugtatni, képtelen vagyok bármire is.

Ahogy telnek az idők, úgy némulok el újra, és már csak magam elé bambulok. Kicsit fáj a fejem, de annyiban hagyom. Egyelőre nem gondolok semmire, de annyira szeretnék. Akarom, hogy lejátszódjon a fejemben az első együtt töltött esténk. Vagy a lopott csók a kávézóban, szilveszter estéjén. Azok annyira jók voltak.

Tomi kezére pillantok. Vajon mióta tartja így? Fáj neki? Olyan szerencsés vagyok, hogy ő itt van nekem. Ha egyedül kellene ezt átvészelnem, már rég összetörtem volna. Lassú mozdulatokkal fordulok felé, de még ilyenkor sem engedi el a kezem. Azokat a dolgokat nem tudom elfelejteni, tudom, hogy sokáig velem lesz minden, ami történt, és ahogy történt. De gyűlölném magam, ha azt kellene látnom, hogy szenved miattam. Szemeibe tekintek. Szabad kezem megérinti arcát, amire gyengéden néz rám.

– Talán el sem tudod hinni, mennyire is hálás vagyok neked! – Kissé rekedt a hangom. – Úgy sajnálom, hogy nem szerettem beléd hamarabb! Sajnálom azt is, hogy őt választottam! – Megsimogatom hüvelykujjammal. – Mondd csak, ezúttal tényleg képes lennél várni rám? Nem tudom, hogy meddig tart majd, de miattad… Fel akarok állni ebből. Talán lassú leszek, de ha rólad van szó, menni fog!

– Rád bármeddig várok! Tartson akármeddig is!

– Köszönöm! – Elengedek egy aprócska mosolyt.

Ugyan nem kérem tőle, de homlokomra kapok egy puszit, ami miatt lehunyom a szemem. Miközben beszéltem, gondoltam másra is, de úgy hiszem, sem az időzítés, sem a helyzet komolysága nem engedi meg azt. Talán majd idővel felhozhatom a témát, de úgy érzem, előbb szembe kell néznem Gergővel. És az nem lesz egyszerű.