11. fejezet - Változnak a dolgok

Bogi

A telefonom a megszokott időben ébreszt fel. Ismét hétfő van. Elkezdődik egy újabb hét, azonban változtak a dolgok. Gergő és én nem vagyunk együtt. Összejött a matektanárral, és már igazán meghitt a hangulat kettejük között. Képesek csókolózni mindenki szeme láttára. Vajon mikor kezdték el a kapcsolatukat? Gergő ezért viselkedett furcsán aznap, amikor sikerült lebuknunk. Így értelmét nyeri ez az egész.

Persze én sem vagyok ártatlan, hiszen Tomi és köztem is volt egy, s más. Péntek este pedig megcsókoltam, többször is. Állítólag pedig, szeretem is, csak nem tudok róla. Aznap taxival jöttünk haza, Laura és én. Ő kicsit többet ivott, mint kellett volna, így hányt, kétszer is. Szombaton egész nap az ágyat nyomta, amíg én másra sem tudtam gondolni, csak Tomira. A vasárnapom tanulással telt, aztán egy gondolat motoszkált a fejemben: változás. Változni akarok. Nem szerettem volna várni, így már tegnap elmentem egy optikai szalonba. Ebben a városban hétvégén is nyitva vannak.

A változást a külsőmön óhajtottam először elérni, és úgy véltem, a szemüvegtől szeretnék megszabadulni. Emlékszem arra, hogy Bálint exe mit mondott még pár hónappal ezelőtt: Nem gondoltál még arra, hogy kontaktlencsét hordj? Akkor azt gondoltam, felesleges lenne, egészen a tegnapi napig. Pár perc múlva alkalmazni is fogom. Szokatlan lesz, ugyanakkor kicsit könnyebb is. Hogy mi lesz bennem más, azt még idővel kitalálom. Kezdésként egyelőre elég lesz ennyi is.

Az iskola kapuja előtt megtorpanok. Kicsit aggódom, hogy mit fogok mondani, vagy tenni, amikor találkozom vele. Az a péntek este… Annak azért örülök, hogy nem voltam komolyabban spicces állapotban. Nem akarnám elfelejteni. Gergő ide, vagy oda. De, az is igaz, hogy vele végképp nem szeretnék összefutni, azonban ez teljesen elkerülhetetlen.

Laura karol belém, aki elégedett azzal, hogy elbúcsúztam a szemüvegtől. Szerinte így sokkal szebb vagyok, megújultam. Az igazság pedig az, hogy pont ez volt a célom.

– Kíváncsi leszek pár ember véleményére – küld egy mosolyt felém. – Emellett köszi, hogy megengedted, hogy megcsináljam a hajad!

– Tulajdonképpen csak felgumiztad.

– De így, hogy néhány tincs kiszabadult elöl, igazán csinivé tesz. Néha légy változatos! Főleg most, hogy eldöntötted!

– Igazad van! – törődöm bele, ugyanakkor valóban egyetértek vele.

Az aulában igazán nagy a zsivaj, de ez megszokott dologgá vált. Úgy nézek körbe, mintha most először járnék itt, pedig csak a szemüvegtől vettem búcsút. Mégis más érzés így lenni. Szokatlan, hogy nem pihen az orromon, de nem szeretném visszavenni. Nehéz lenne úgy a tükörbe nézni, mert talán hülyeség, de Gergő jutna eszembe. Végeztem vele, még akkor is, ha vannak érzéseim, amik hozzá húznának. Andrea a tudtomra adta, amit én magam is jól tudtam. Ugyanakkor más szájából hallani ezt olyan volt, mintha felébresztett volna. Nem állítom azt, hogy érzéketlen leszek, ha meglátom, viszont nem tulajdonítok neki figyelmet.

Laura elenged, hogy elrohanjon a mosdóba. Megvárom itt, hiszen ráérünk még. Tizenöt percünk biztosan van az első óra kezdetéig. Úgy nézek körbe itt, mint egy turista. Hihetetlen, hogy egy kis dolog ennyire felvillanyoz; hogy képes megváltoztatni. De ez másra is igaz. “Szeretsz egy ideje, csak nem vetted észre”! Ezt képtelen vagyok kiverni a fejemből. Könnyelmű lehetek, pusztán azért, mert változnak az érzéseim? Gergő és köztem semmi sem lehet. Tönkre tennénk egymás életét, és az egyikünknek sem lenne jó. Bár fáj, hogy elvesztettem, de nem lenne helyes, ha másra sem gondolnék, csak arra, hogy nem lesz többé a közelemben. Azonban be kell látnom, legalább így nem kerülhet egy olyan helyre, ami megpecsételné a sorsát egy életre.

A kontaktlencsém csak egy apró dolog; ő azonban teljesen más. Már túlzásnak érzem azt, hogy ilyen hatással van rám. A péntek este óta pedig képtelen vagyok elfelejteni, és talán nem is akarom.

– Szia! – köszönök először.

– Szia! – húzza mosolyra száját.

Tekintetem oda terelődik, aztán vissza szemére. Arra a szempárra, amit olyan szépnek találok. Már pénteken is erre jutottam. Lehet, hogy igaza van? Erre szeretnék magamtól rájönni, ezért nem érdekel, hogy körbevesznek. Ha tényleg változni akarok, akkor azt nem csak a külsőmön akarom láttatni. Persze nem szeretnék egy másféle személy lenni, csupán megpróbálhatnék kezdeményezni. Ezen gondolat miatt csúsztatom kezem derekára, és emiatt csókolom meg, mindenki szeme láttára. Azonnal viszonozza, majd karjaiba zár. Nem tart ez, csak pár percig. Senkit nem érdeklünk, senki sem gondol rosszat rólunk.

Amint elereszt, megérkezik Laura, vele együtt pedig Bálint is. Mielőtt elindulnánk a terem irányába, összekulcsolja kezünket. Még ez az apró gesztus is megdobogtatja a szívem. Tényleg úgy érzem, hogy könnyelmű vagyok, bár nem értene velem egyet. Vagy csak az érzéseim túl gyorsan változnak. Most, hogy így belegondolok… Hogyan lettem szerelmes Gergőbe? Első pillantásra? Talán igen. Végül is, amikor először néztünk szembe egymással a bejáratnál, már akkor volt valami szikra köztünk. Éreztem, nem csak a bőrömön, minden porcikámban. Mintha mágnesként húzott volna magához. Tetszett minden csók, amit váltottunk egymással. Gyengéd volt mindig, és tudom, hogy szeretett.

Ugyanakkor, nem feledhetem a tényt, hogy ha kitudódna, minden tönkremenne. Elsősorban a munkáját veszítené el. Aztán börtönbe kerülne, hiszen kiskorú vagyok. Hazudhatnánk, de felesleges lenne minden szó, vagy érv. Andrea pedig ellenünk beszélne, és úgy hiszem, neki hinnének inkább. Így hát, akármennyire is fáj, akármennyire is lesz nehéz elfelejteni, el kell tőle búcsúznom. Erre a gondolatra, mintha csak valami jelzést kapnék, elfordítom a tekintetem a másik irányba, hogy őt vegyem észre. Az ábrázata szomorú, összetört. Szabad kezemmel intek egyet, míg kimondok egy szót: Viszlát! Könnybe lábad a szemem, amíg ő elfordítja fejét, de észrevettem. Észrevettem, hogy az övé is. Pislogok párat, mert nem akarok sírni.

– Minden rendben? – kérdezi, miközben nem rám néz, hanem Gergő felé.

– Elképesztő – állok meg egy pillanatra –, hogy mindig észreveszed, ha van valami. Mindig ott vagy, amikor kell. Hogy csinálod ezt?

– Nincs semmi trükköm.

Letörli ujjával a kósza könnycseppet.

– Valami mégis csak van – megérintem kezét, amelyikkel arcomhoz ért. – De talán nem fontos. Nagy kérés lenne, ha továbbra is ott lennél, amikor szükségem van rá?
– Kérned sem kell!

– Tomi, tudod – nézek mélyen szemébe –, tisztázni szeretnék valamit. – Elérem, hogy mindkét kezünk összekulcsolva legyen. – Szeretném magamban lezárni mindazt, ami közte és köztem történt. Nem tudom, hogy mennyi ideig tart majd. De a péntek este óta, képtelen vagyok úgy gondolkodni, ahogy szeretnék. És nem szeretnélek hitegetni sem. Szóval – egy pillanatra nézek csak félre, mintha bátorságot gyűjtenék, aztán újra szemébe nézek –, szükségem lenne némi időre, mert te megérdemled, vagyis… Azt érdemelnéd, hogy csakis téged lássalak. Szeretnélek csak téged látni, de egyelőre erre képtelen vagyok.

Elengedi kezem, amire megtorpanok. Azonban arcomhoz ér. Komoly tekintettel méreget. Csak reménykedni tudok, hogy elfogadja ezt. Ha nemet mond, nem tudom, hogy mit kezdek majd magammal.

– Amikor először léptél be a terembe, érdekesnek gondoltalak. Ennyi fiút képes voltál elviselni magad körül, pedig nem vagyunk a legjobbak. Aztán feltűnt, hogy mennyire szereted ezt a szakmát. Teljesen más volt körülötted a levegő. Én pedig azon kaptam magam, hogy téged figyellek.

Nem akarok közbeszólni, mert ezek a szavak megmelengetik szívemet. Kissé megdöntöm fejem, de kezét nem veszi el arcomról, viszont én közelebb lépek hozzá. Jól gondoltam, még nem lehetek vele, mert akarom őt szeretni. Teljesen, szívből, hiszen csak azt érdemli.

– És azóta érdekellek? – teszem fel a kérdést. Pedig nem akartam félbeszakítani. – Amikor úgy néztél rám, mintha valami véres rongy lennék, az mit jelentett?

– Micsoda hasonlat – horkant fel. – Zavart a gondolat, hogy képtelen voltam arra, hogyan is szólítsalak meg.

Hirtelen nevetem el magam, de látom, hogy mosolyra húzza száját. Amikor megnyugszom, kezeimet a hátára csúsztatom. Ajkaimmal megérintem az övét, lehunyt szemmel. Mondanom sem kell, hogy azonnal viszonozza. Ez a csók nem heves, nem használjuk a nyelvünket, mert ezzel a csókkal ígéretet teszek neki. És talán túl romantikus, mégis jól esik a szívemnek, a lelkemnek, és minden apró sejtemnek.

– Várok rád, ameddig csak kell! – teszi homlokát az enyémhez.

Az utolsó óra végéig nem is igazán gondoltam semmire. De ha egyedül leszek, úgy sem fogok mást tenni. Összepakolom a cuccaimat, amiket a táskámba teszek, azt pedig a hátamra veszem. Felkapom magamra a kabátomat is. Tomi felé fordítom fejem. Talán, hogy elköszönjek. Küldünk egymásnak egy mosolyt, én pedig elindulok kifelé. Laura nem tart velem, mert más dolga akadt, így egyedül maradok a mai délutánra. Nem igazán akarok a négy fal között ülni. Sokkal jobb lenne a szabadban elmélkedni.

Úgy döntök, hogy a Csónakázó tó egyik padját célzom meg. Kilépve a bejárati ajtón, megcsap a hűvös levegő. Elég hamar jött el a hideg időszak. Elsétálok a kerítés mellett, elfordulok jobbra, és elém is tárul a hely. Ahhoz a padhoz szeretnék menni, ahol Tomival beszéltem. Nem volt felemelő, sem baráti, mégis emlékezni szeretnék. Csakhogy, valaki ül ott. Egy olyan személy, aki pápaszemnek szólít. Volt olyan alkalom vajon, amikor a nevemen hívott? Nem rémlik. Helyet foglalok mellette, aztán rápillantok. Ajkaim szétnyílnak a meglepettségtől. Sír. Soha nem láttam őt így, hiszen mindig vidám.

– Cső pápaszem! – szipog egyet.

– Azt hiszem, ez a név nem állja meg a helyét – nézek rá rosszallóan. – Miért sírsz? – kérdezem megenyhülve.

– Hagyjuk! – Kezeit a térdére helyezi, miközben előre dől, és a földet bámulja.

– Nem kell elmondanod, hiszen nem rám tartozik, de ha mégis megtennéd, én meghallgatlak.

– Komolyan? – Felém fordítja fejét. – Állandóan sértegetlek. Inkább nevess ki, aztán hagyj magamra!

– Igaz, hogy sértegetsz, de az csak egy szó. Másoknak sokkal többet kell elviselniük. És valamiért úgy érzem, nem tudnálak itt hagyni.

– Hát… – A tájra veti pillantását, míg tenyerét egy pillanatra összedörzsöli. – Sosem csalt meg még senki. De nem is ez a legrosszabb! – Ökölbe szorítja kezét. – Az a hülye ribanc!

Egy pillanatra megrémülök, de nem mutatom ki. A dolgok valóban változnak. Ki hitte volna, hogy ez a fiú megnyílik nekem, ha csak egy kicsit is. Ettől különösen érzem magam. Kicsit közelebb kúszom hozzá, a táskámat leveszem, hogy a pad végére csúsztassam. Bal kezemet a vállára teszem, amire felém fordul.

– Nem tudom, hogy pontosan mit láttál, de rossz lehetett, különben nem lennél ilyen állapotban. – Elveszem a kezem. – Elcsépelt szöveg talán, de az idő segíteni fog. Most még fáj, de ahogy telnek a hetek, el fogod felejteni. És ki tudja – rázom meg vállam –, talán jön valaki olyan, aki szeretni fog.

– Ja! – bólint kétszer, aztán elmosolyodik, végül rám néz újból. – Szóval te és Tomi?

Kérdése miatt úgy érzem, elpirultam. Forrónak érzem az arcom.

– Jelenleg nem, de ennek megvan az oka.

– Általános óta ismerem, szóval jó barátok vagyunk. – Hátát a padnak dönti. – Sosem volt még senki az életében, hiába próbáltam bemutatni lányoknak. Egyik sem érdekelte.

Tekintete az enyémbe fúródik, amitől kiráz a hideg. Olyan ez, mintha valami titkot akarna megosztani velem. Talán ezért is lettem kissé feszült. De érdekel, tudni akarom, hogy mit fog mondani.

– Aztán megjöttél te, és le sem vette rólad a szemét. Tudtam, hogy miért. – Váratlanul hajol újra előre. – Emlékszel, amikor elszerettelek volna hívni valahova, még az év elején?

Csak bólintok.

– Őt is hívtam – neveti el magát –, de ő sem akart sehova sem menni. Pedig arra gondoltam, hogy összehozlak benneteket.

– Ez kedves! – dőlök hátra. – De azt hiszem, megoldottuk ezt.

– Akárhogy is – néz rám újra –, ne törd össze, mert velem gyűlik meg a bajod.

Elnevethetnénk magunkat, de ezt komolyan gondolja. Elég csak a szemébe tekinteni, és bárki rájönne. Nem csak egyszerű barátként néz rá.

Nem törném össze, ezért is akarok távolabb lenni tőle. Amíg Gergő a szívemben van, addig nem tudnám úgy szeretni, ahogy azt Tomi megérdemelné. Ezért van szükségem időre. Remélem, hogy nem lesz hosszú.

– Ami pedig a sírást illeti, ne áruld el senkinek!
– Nem fogom! – teszem szívemre a kezem. – Ne aggódj!

– Köszönöm, Bogi!

Kérdőn nézek rá. Jól hallottam, hogy hogyan nevezett? Nem pápaszem, hanem Bogi. Képes a nevemen szólítani. És csak az kellett hozzá, hogy láttam őt sírva. Őszinte mosoly kúszik számra. Felállok, ahogy ő is.

– Igazán nincs mit, Bálint!

Egy nap majd lehetünk barátok? Akármerre is visz a sors, én nem bánnám. Jó lenne túllendülni a pápaszemen, és az iskola királya megnevezéseken. És ha már a dolgok változnak, akkor mi is velük együtt. Persze most még nem tudhatom, hogy mit hoz a holnap, de ezek a kis lépések is sokat érnek. Nekem mindenképpen.

Az ágyon fekszünk Laurával, miközben a plafont bámuljuk. Majdnem egyszerre értünk ide, persze ő szatyrokkal, mert beugrott a plázába. Elmondtam neki a Tominak tett ígéretemet. Egyetértett vele, és le is nyűgöztem, hiszen ő nem lenne képes várni. Sem mást megváratni, persze ezzel nem akart megsérteni. A Bálinttal való dolgokról nem beszélek neki, se senki másnak.

– Laura – fordítom felé fejem –, hamarosan itt a szünet, lenne kedved esetleg, eljönni hozzánk? Mármint a szüleimhez, és hozzám.

– Persze! Már vártam, hogy mikor kérdezed meg! Elhívsz mást is? Mondjuk… Tomit?

– Nem – tartok egy kis szünetet –, nem tudom, hogy jó ötlet-e. Hiszen ma mondtam neki, hogy várjon.

– Igaz, de sosem felejtesz el úgy valakit, ha nem mással foglalkozol. Gondolkodhatsz napestig is, hogy ne gondolj Gergőre, de hidd el nekem, ha azt mondom, inkább foglalkozz Tomival többet.

Visszatekintek a plafonra. Talán jó meglátás. Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy cselekednem kellene ahelyett, hogy töprengek. Nem akarok rögtön futni, hiszen csak most kezdtem el sétálni; ugyanakkor, lassú léptekkel is lehet haladni előre. Szépen sorban menni, apró mozdulatokkal. Így is nagy dolgokhoz érhetek oda.

Felülök az ágyon, majd telefonom után nyúlok, megkeresve anya számát. Laura is felül, a vállamra támaszkodik. Megnyomom a hívás gombot, aztán a fülemhez teszem. A szívem igazán vadul ver most a helyén. Izgulok, mert ez olyan, mintha a pasimat készülnék bemutatni. Akit be is tudok mutatni, hiszen nem egy tanár, nem idősebb nálam. Egy olyan barátról lenne szó, akivel sétálhatnék az utcán, miközben egymás kezét fogjuk. És én pontosan ezt akarom.

– Anya! – szólok a telefon másik oldalán lévő személyhez, miután beleszól. – Szeretnék kérni valamit!

Lassan éjfél lesz, de én nem tudok aludni. Hogy barátnőmet ne zavarjam, lejöttem a koli bejárata elé, hogy egy padon üljek. Ez a nap annyi mindent tartogatott magában. Pedig csak leváltottam a szemüvegemet. Ez szinte semmi, mégis sokat jelentett. A csípős levegő ébren tart, és így kattog az agyam. Például azon, hogy pár hét múlva kezdődik a téli szünet. Két teljes hétig leszek távol az iskolától. Ez persze önmagában semmiség, hiszen nem ez lenne az első. Amitől más lesz, hogy nem leszek egyedül. Amitől különleges lesz, hogy Tomi is eljön.

Bár lehet, hogy csak én reménykedem ebben, hisz még meg sem kérdeztem. Anya belement, de csak arról tud, hogy pár személyt meghívnék. Ez az egész komoly lépésnek számít, és kicsit tartok tőle. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Kicsit félek a holnaptól, de meg tudom majd kérdezni. És ha úgy lesz, ahogy elképzeltem, akkor igent fog mondani. A többi legyen a jövő kérdése.

Ahhoz képest, hogy keveset aludtam, nem érzem fáradtnak magam. Helyette izgatott vagyok. Valami olyanra készülök, ami nekem is új, nem csak azoknak, akik körbevesznek. Az is szokatlan tőlem, hogy a bejárati ajtó előtti lépcsőn ülök. Fázni nem fázok, ugyanis jól felöltöztem. Sokan jönnek, mint mindig, de eddig nem is foglalkoztam ezzel. Eddig nem kerestem a szememmel senkit. Amikor pedig meglátom, felállok, és megvárom, hogy előttem legyen. A lépcső második fokának köszönhetően magasabb vagyok.

– Jó reggelt! – köszön elsőnek.

– Jó reggelt! Szeretnék kérdezni valamit. – Valamiért késztetést érzek arra, hogy megérintsem. Furcsa, de ez tetszik. Viszont lenyelem, nem lehetek tolakodó. – Arról lenne szó, hogy a szünetben… Szeretném, ha…

Ilyen nehéz ezt kimondani? Nyelek egyet, aztán nem ellenkezem önmagammal. Kezemet a vállára helyezem, így közelebb lép. Nem tudok betelni ezzel a tekintettel, a szívem és a gyomrom is egyetért. Utóbbi azért, mert tele van pillangókkal.

– Mit szeretnél?

Pontosan tudom, hogy mit szeretnék. Csak attól félek, hogy kapkodás lenne. Hogy túl gyors  az iram. Nem akarom elrontani csak azért, mert sietek.

– Hogy mit szeretnék? – hajolok közel hozzá.

Olyannyira, hogy ajkaink csaknem összeérnek. Ennyit arról, hogy nem akarok kapkodni. De nem tehetek róla. Vele szeretnék mindent, amit Gergővel nem lehetett. Persze, nem pótlékként tekintek rá, hiszen annál többet ér, és többet is érdemel. Nem helyettesíthet senkit sem. Illetve, semmiképp sem azért tapadok rá, mert a másik személlyel ezt nem lehetett. Itt másról van szó. Érzésekről, amiket iránta táplálok. És lehet, hogy tényleg igaza van.

– Elsősorban – hintek szájára egy puszit –, téged! Aztán utána is, és meglehet, hogy valójában egy teljes életre! Persze, csak ha te is akarod! – nézek szemeibe.

– Valóban ezt szeretnéd?

Kérdése közben közelebb lép, amire orrunk hegye összeér egy picit. Ezen muszáj vagyok mosolyogni. Az ő arca azonban teljesen mást mutat, amitől mosolyom eltűnik. Ismerem ezt a tekintetet, mert minden csókunk, és majdnem csókunk előtt így néz rám. Vágyakozva. Tudom, hogy vannak körülöttünk, mert hallom a hangjukat. Ahogy lépkednek a lépcsőn, vagy egymással beszélgetnek, nevetgélnek. Jól hallok mindenkit, de nem érdekelnek. Akit hallani, látni, és érezni akarok, itt áll előttem. Arra vár, hogy megcsókoljam, és én nem is vagyok rest így tenni. Hajamba túrva von közelebb magához, miközben nyelve átkúszik a számba. Fejemet kissé megdöntöm. Vadul csókol, azt hiszem úgy, mintha ezzel mondaná el, hogy szeret. De ha tévedek is, talán nem baj.

Pár perc után, elszakítja magát tőlem, de csak azért, hogy levegőhöz jussunk. Mindketten szaporán vesszük a levegőt, viszont tekintetünket nem fordítjuk el egymásról.

– Azt hiszem, be kellene mennünk – suttogom, miközben végig simítok arcának bal oldalán.

– Meglehet! De előbb tisztáznunk kell valamit!

– Mire gondolsz?

– Hogy mit is szeretnél pontosan? Mindenféle kertelés nélkül.

A kérdése jogos, és józanító hatással van rám. Hogy mit szeretnék pontosan? Nyilvánvaló választ kell adjak, teketóriázás nélkül. Egyesek talán úgy gondolják, hogy ez túl gyors, hogy milyen könnyen hagyja ott az egyiket, hogy aztán a másikra ugorjon. De itt nem erről van szó. Meglehet, azóta érzek iránta valamit, mióta bevallotta, hogy mit érez. Vagy ki tudja, talán még azelőtt is. Ebben a percben azonban nem ez a fontos, nem ez számít, hanem a válaszom, amire vár. Az pedig elég egyértelmű.

– Veled lenni! Amit szeretnék az az, hogy melletted legyek! Nem barátként, nem osztálytársként, hanem a szerelmedként!

– Ha tudnád, mióta vágyom erre! – Homlokát gyengéden nyomja az enyémhez. Szemét lehunyja egy pillanatra.

Mikor újra rám néz, muszájnak érzem, hogy megpusziljam. Azt hiszem, egy újabb csókra nem lenne idő.

– Mielőtt elfelejtem – jut hirtelen eszembe valami –, a szünetben szeretném, ha eljönnél hozzánk. Mármint a szüleimhez. Laura is jön, de nekem sokat jelentene, ha ott lennél. Ha ráérsz, és kedved is van.

– Akkor is mennék, ha dolgom lenne!

– Ennek örömére, egy csók belefér, nem? Vagy egy kis késés?

Nem várat meg, egy újabb édes csókban részesít. Azt hiszem, az életem innentől teljesen más lesz, mint eddig volt. Ami Tomit illeti, szeretni akarom, jobban, mint most. És nem azért, mert ő így óhajtaná, inkább azért, mert én vágyom erre.