10. fejezet - Talán szeretlek?

Bogi

Sosem jártam még szórakozóhelyen, ahogy piát sem fogyasztottam eddigi életem során. Azonban mindkét dolgot megtapasztalhatom, méghozzá azért, mert Laura meghívott. Mindent elmondtam neki. Még azt is, hogy Tomi mit művelt velem. Érdekesen reagált. Arra számítottam, hogy csalódott lesz; hogy kiakad; megutál és hozzám sem szól soha többé. Ehelyett eldöntötte, hogy bulizni megyünk péntek este. Kiadjuk a gőzt magunkból, különösen én. Nem veszem félvállról ezt az egész ügyet. Rettenetesen fáj a szívem, és hajlamos lennék arra, hogy valami ostoba dolgot cselekedjek, amit tudom, hogy megbánnék.

Ezért hát, leiszom magam, és táncolok, miközben a fejemben lejátszódik mindaz, ami eddig történt. A zene tempója gyors, az én fejemben viszont lassú, amit képes vagyok lehunyt szemmel élvezni. Nem vadulok be, nem ugrálok. Mozdulataim olyanok lehetnek, mintha egy lágy dallamot hallanék. Olyasféle, amire épp csak hogy mozogsz. Az alkohol okozta szédülés ad némi bátorságot, legalábbis úgy érzem. Mintha a föld felett lennék pár méterrel. Tetszik, hiszen ez teljesen új, felemelő érzést nyújt. Túl jó, ami egyben furcsa is.

Gergő… Miért kellett beléd szeretnem? Miért voltam olyan ostoba, holott mindvégig tudtam, hogy a kapcsolatunk tiltott? És te… Te miért nem voltál felelősségteljes felnőtt? Tudnod kellett volna mindvégig, hogy amit tettünk, az kicsit sem helyes. Mégis megtettük. Azóta te kikezdtél a matektanárral, mit sem törődve azzal, mekkora fájdalmat okozol. Utálnom kellene, és utállak is. Megvetlek, semmibe veszlek, és átnézek rajtad. Nem akarok sírni miattad, mert nem érdemled meg. Szerettelek, de biztosíthatlak afelől, hogy már nem érzek így. Vége a történetünknek.

– Bocsi, hogy megszakítom a rituálé táncodat – Laura ordít a fülembe, miközben derekamra karol –, de lassan mennénk. Mármint, egy házibuliba.

Magam sem tudom miért, de belemegyek. Erre van szükségem, hogy kikapcsoljak, hogy ne gondoljak Gergőre. Kezét leveszi derekamról, hogy karomnál fogva húzzon ki erről a helyről. Furcsa érzés a zajból, a csendbe kilépni; valamint a csípős levegő jól esik a bőrömnek. Még akkor is, ha fázom. Beülünk egy taxiba, miközben az ülésen felveszem a kabátomat, amit Laura nyomott a kezembe. Mikor beül, elmondja a címet, és ahogy csukódik az ajtó, a sofőr el is indul. Barátnőm telefonálni kezd, de nem tudom, hogy kivel beszél, ugyanis a tájat kémlelem. Valahogy mindig képes vagyok látni valami újat. Még így részegen is. Meglehet, így sokkal érdekesebb.

A kertes ház előtt szállunk ki. Laura elintézi a pénzt, aztán táskáját kiveszi, végül egy zacskót húz elő, amit odaad nekem. Érdeklődve nézek rá.

– Ezt veszed fel! – közli parancsolóan, de mosolyra húzza száját. – Tetszik ez a szoknya a felsőddel, de az ing nem épp buliba való. A zacsiban lévő ruciban viszont dögös leszel. Tulajdonképpen magamnak vettem, de a helyzeted miatt neked jobban kell.

– Hát – nyelek egyet –, köszönöm! Bent majd át is öltözöm.

– Helyes! Menjünk! – Belém karol, és szinte berángat.

Amint belépünk, feltűnik, hogy az iskolában látott arcok vannak itt. Talán jobb is, nem tudom, mit kezdenék ismeretlen személyekkel. Laura, továbbra sem elengedve, keresgél egy üres szobát, vagy épp mosdót. Amint talál egyet, betessékel, aztán rám zárja. Kissé forog velem a helység, így a körülnézéssel nem fáradozom. Inkább kiveszem a ruhát, amit leterítek az ágyra, ami szépen be van vetve. Maga az öltözék fekete, és ahogy látom, az egyik lábamra teljes ráláthatást biztosít majd. A hátamat pedig biztosan nem takarja semmi sem, de tetszik, hogy csillog. Kirívó, pont úgy, mint Laura. Ez hozzá illik, mintsem hozzám.

De ha már rám bízta, akkor nem fogok hezitálni. Leveszek mindent magamról, és mikor meztelenül állok, mindössze csak bugyiban, kezembe veszem, hogy felhúzzam. Az anyag nem tapad a testemre, kényelmes; és furcsa lehet, de úgy érzem, szebb lettem tőle. De az is lehet, csak én gondolom így. A levetett gönceimet összehajtom, mikor kilépek, Laura elégedetten mér végig.

– Tudtam én, hogy jól mutatsz majd benne!

Fenekemre paskol, amire elengedek egy nevetést. Csak pár másodpercre. Ennyit talán megengedhetek magamnak. Kicsit körbe nézek, amikor feltűnik, ahogy Bálint heves csók csatát vív az exével, aki már nem is azt a szerepet tölti be. Aztán ahogy tovább figyelem az embereket, észreveszem Tomit is. Nem lepődöm meg, amikor felfigyel rám, de szinte azonnal elfordítja fejét.

– Oda megyünk? – kérdezi Laura, de választ sem várva, elindul.

Képtelen vagyok követni, de tudva, hogy ő is ott van, nem igazán züllik hozzá a fogam. Nem szédülök eléggé ahhoz, hogy legyen elég bátorságom elviselni a közelségét. Tudom, hogy mit érez. Majdnem megcsókolt, de miatta lett vége a Gergővel való kapcsolatomnak. Ugyanakkor, nem Tomi az, aki mással mutatkozik… Bár, ha jobban belegondolok, neki ott van Laura. Miért érzem zavarosnak ezt az egészet? Lassan már önmagamon sem igazodom ki. Amikor odaérünk a társasághoz, Bálint végignéz rajtam.

– Ejha, Bogi! Igazán csinos vagy! – közli nemes egyszerűséggel. – Bár tőled ez igen szokatlan.
– Tudom. – Hát sajnálom, ha nem felelek meg az elvárásoknak.

– Duzzogás helyett, inkább idd meg ezt!
– Ez mi? – Megszagolom a pohárban lévő italt. Felnyögök, amikor megérzem, milyen erős. – Biztos, hogy jó ötlet ez?

– Naná! – Összekoccintja poharainkat. – Ma felejts el mindent, érezd jól magad! És ki tudja, talán összehoz a sors valaki mással!

Kötve hiszem. És nem is biztos, hogy lenne kedvem megismerni valakit. Kissé megrántom a vállam, aztán megiszom az ismeretlen italt, ami égeti a torkom, mégis megpróbálok nem arra gondolni. Az utolsó csepp után felköhintek, ekkor Laura egy vízzel teli poharat nyújt felém. Nem vagyok rest elfogadni, és azonnal beleinni. Pár nyelés után enyhül az a kellemetlen égető érzés, ami a torkomban ragadt. Mindkét poharat az előttem lévő asztalra teszem. 

Mindössze pár perc kell ahhoz, hogy érezzem a hatását annak a lötynek, amit meg kellett innom. Eddig is szédültem, de most jobban. Eddig is kellemesen éreztem magam, de ez fokozódott. Furcsa, de a hangulatom jobb lett. Az alkohol mámorító hatásáról már olvastam, de átélni sokkal másabb. Úgy érzem, bátrabb vagyok. A körülöttem lévő emberek beszélgetnek, vagy táncolnak. Ahogy körbe tekintek, látok olyan párokat, akik nem fogják vissza magukat. Irigylem őket, bárcsak én is lehetnék ilyen merész. Szabadon érintkezni valaki olyannal, aki nem tabu.

Pont ekkor jövök rá, hogy vágyom a magányra. Laura ennek nem fog örülni, pedig láthatóan jól érzi magát; és tudom, hogy azt szeretné, ha én is így lennék. Talán túl lelkis vagyok, de nem bírok nem arra gondolni, ami pár nappal ezelőtt történt. A szakítás, a lebukás, majd a tény, hogy Gergő együtt van a matektanárral, vagy ha úgy tetszik, Andreával. Nem akarok erre gondolni, sírni meg aztán pláne nem. Tekintetem az asztalra vetődik, ahol egy pohárban ugyanaz az ital van, amit korábban ittam.

– Inkább vizet fogyassz, ha nem akarsz később rókázni! – nyújtja felém a poharat, amiben pontosan az van, amit mondott.

– Miért vagy mindig mellettem, amikor elméletileg kell valaki mellém? – nézek rá morcos tekintettel. – Tényleg a testőröm vagy!

– Ne igyál több alkoholt!

Kezembe nyomja a papírból készült poharat. Lassan iszok bele, miközben kerülöm a tekintetét. Kellemetlen a légkör, vagy csak én képzelem bele? Annyi mindent mondanék neki, de nem ennyi ember előtt. Most talán van elég bátorságom hozzá. És ha hihetek az interneten olvasott dolgoknak, a következő napon nem is fogok emlékezni arra, hogy mit is teszek, vagy mondok ma.

– Árulj el nekem valamit! – nézek szemébe. – Miért pont én?

Váratlanul hajol fülemhez, amire reagálok. Vagyis, nem én, hanem a testem, és a szívem.

– Ez maradjon az én titkom!

– Nem vagy igazságos! – Túlzott közelsége miatt melegem van, de az is lehet, hogy az ital okozza. – Összezavarsz, és ez kicsit sem tetszik! Laurával kellene mindezt megtenned, nem velem! Idegesít, hogy reakciót váltasz ki belőlem, amikor nekem Gergőt kellene szeretnem!
– Engem pedig az idegesít, hogy még mindig vele foglalkozol – egyenesedik fel.

Dühösnek érzem magam. El akarok innen menni, hogy egyedül legyek, de valamiért késztetést érzek arra, hogy beszéljek. Kimondani magamból mindazt, ami zavar. Nem invitálom, csupán megragadom kezét, és elindulok abba a szobába, ahol a ruháimat hagytam. Benyitok, és konstallálom, hogy szerencsére nincs bent senki. Utánam lép be, aztán becsukja az ajtót.

– Van egy sejtésem, hogy beszélgetni akarsz – zsebre vágja kezét –, szóval hallgatlak!

– Jól sejted! – válaszolom suttogva, noha mérgesen szerettem volna. – Miért nem Laurával vagy? Hiszen jártok, vagy nem? De ha úgy vesszük, meg is csaltad! Ráadásul, pont velem. Ez abszurd, ahogy minden, amit eddig tettél. Bár – elfordítom arcomat –, a rózsáknak örültem. Felvidított, még akkor is, ha tudtam, hogy nem Gergőtől kaptam őket. Sajnos már elhervadtak. – Újra ránézek. – Akárhogy is, zavar, hogy így viselkedsz, de az jobban bosszant, hogy reagálok minden tettedre, mozdulatodra, pedig nem is érzek irántad semmit!

Kihúzza kezét a zsebéből; valamiért lekapcsolja a szobában lévő lámpát, sötétséget borítva ránk. Megdermedve állok vele szemben, miközben közelebb lép. Mondanom sem kell, miképpen is viselkedem. Ez igazságtalan. Nem fer, hogy szándékosan bolygatja meg a hangulatomat, vagy bármimet.

– Mit csinálsz? Kapcsold vissza a lámpát! Még lenne mit mondanom!

– Meg is hallgatlak! – Sziluettje jól kivehető, miközben közelebb lép. – De úgy hiszem, az alkohol nem ad elég bátorságot neked a kimondatlan szavakhoz. Ez csak ösztönző dolog.

– Bosszantó vagy!
– Tudom!
– Idegesítő!
– Tudom!

Sötét van, mégis lehunyom a szemem. Ez lett a szokásom, hozzám tartozik. De nem ez zavar most a leginkább.

– Kihasználod a helyzetet, hogy spicces vagyok! – vágom hozzá, bár én magam sem hiszem el. – Tényleg idegesítő vagy!

Kezével arcomhoz ér, mely most szinte lángol. Tényleg nem értem, hogy miért is reagálok így. Miért vonz ennyire? De, csak hogy ne engedjem érvényesülni, én is úgy teszek akárcsak ő. Hibát követek el ezzel? Kit árulok el vajon? Gergőt biztosan nem, hiszen neki ott van Andrea. Mást pedig nem tudok felhozni példának. Talán nem is számít. Jobb lenne nem gondolni semmire és senkire. Mi lenne, ha csak most, sodrodnék az árral? Később is bánkódhatok miatta.

– Ha már sötét van – nyitom ki szemem, miközben suttogva beszélek –, vedd le a szemüvegemet! Úgy hiszem, most igazán zavaró tényező lenne.

Eleget téve kérésemnek, úgy is tesz. Óvatosan szabadít meg tőle, hogy aztán az ágyra dobja. Nem akadok ki, hiszen ennyitől nem fog eltörni. Figyelmét újra nekem szenteli. Hagyom magam sodródni az árral. De csak ma, és csak most. Nincs mit megbánnom, ám ha mégis, ráér holnap, vagy azután. Itt most csak mi ketten vagyunk, és noha tudom, hogy az ajtón túl mások is léteznek, mégis kizárom őket. Hiába szól a zene; hiába hangoskodnak; nevetnek, és még ki tudja mit tesznek, engem nem érdekel.

Milyen érdekes fordulatot vettek a dolgok. Sokáig észre sem vett, amikor pedig mégis, utálattal méregetett. És tessék, most itt vagyunk egy idegen házban, egy sötét szobában, egymással szemben állva. Ha Gergővel lennék itt, az minden bizonnyal másabb lenne. De nem ő van itt. Meglehet, hogy Andreával tölti az idejét, jól megvannak. Így hát, érezhetem én is jól magam, nem igaz?

Újra arcomhoz ér, hüvelykujjával végigsimít alsó ajkamon, aztán lehajtja fejét, hogy egy puszit hintsen számra. Biztos vagyok abban, hogy számtalanszor játszódott le benne ehhez hasonló jelenet. Azonban könnyen lehet, hogy tévedek. Szemébe nézek, bár sokat nem látok. Nem csak azért, mert sötét van. A szemüvegem nélkül homályosabb minden, ezen az estén ráadásul még szédelgek is, köszönhetően az alkoholnak. Kezem derekára helyezem, majd nadrágjába markolva elérem, hogy közelebb legyen hozzám.

Száját az enyémhez nyomja. Gyengéd akar lenni, tudom, de én mégis elérem, hogy ne csak egy gyermeteg puszi legyen ebből az egészből. Nem most csókolózom először, mégis úgy érzem, mintha így lenne. Ajkai olyan puhák, és talán nyálas gondolat, de finomak is. Nyögéssel reagálok arra, amikor nyelvünk egymáshoz ér. Az apró hang hatására, egyik keze hajamba túr, míg a másik a derekamra téved. 

Az én kezem pedig a hátára siklik, aminek köszönhetően testünk összeér. Érdekes a tudata annak, hogy csak pár vékony anyag választ el minket egymástól. Még furcsább az, hogy ezen gondolkodom, miközben nyelvünk táncot lejt egymással. Persze nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a szívem nyugtalan, kimelegedtem, és nem tudom, hogy miként reagáljak majd a jövőben, ha rá kell néznem. De őszintén… Számít ez most? Akár rossz, akár nem, tetszik, ahogy csókol. Nem akarom abbahagyni, de véget vet ennek.

– Miért? – pihegem ajkaira. – Miért hagytad abba?

– Csak nem folytatni akarod?

Hangjából ítélve arra következtetek, hogy mosolyog. Talán emiatt van bátorságom ahhoz, hogy megérintsem arcát. Kába szemmel méregetem, és feltűnik, hogy valamennyire látom is. Eddig nem volt semmilyen fényünk, a beszűrődő hangok is tompák voltak, mégis jobban hallom, hogy mik történnek odakint. Nyitva az ajtó. Váratlanul ér, amikor elenged, hogy odalépve becsukja. Hirtelen érzek hűvösséget ott, ahol eddig melegség járt át. Annyi minden jár most a fejemben. A gondolataim oly kuszák. Melyikre hallgassak vajon? Maradjak itt, és tegyek meg még többet, vagy menjek el, hogy a kollégiumi szobámban ücsörögjek? Az utóbbi nem igazán tesz lelkessé. Ilyen állapotban pedig nem hiszem, hogy jó ötlet lenne egyedül lelépni.

– Ide jössz?

Észre sem vettem, hogy leült az ágyra. Az ajtó ismét csukva. Nem keresem a miérteket, hogy ki nyitott be, és milyen szándékkal. Inkább elé lépek, merész döntésre jutok, így az ölében kötök ki; arcát megérintve, ajkaira tapasztom számat. Most az ő kezei csússzanak hátamra. Imponáló számomra, hogy ezúttal én kerültem fölé. Ó te jó ég! Annyira jól csókol, hogy beleborzongok. Miért élvezem ezt ennyire? Miért tetszik, ahogy végigsimít gerincemen? Tisztán érzem ujjait, ahogy cirógatnak. Hát persze… Hiszen a hátam teljesen szabad. Akármilyen édes is a csók, amit egymással váltunk, elszakítom magam tőle. Szaporán veszem a levegőt; eközben ő megtart, nehogy hátra essek.

– Szerintem jobb lesz, ha itt megállunk! – Kezemet vállán helyezem el. – Nem érzem helyesnek, ha ennél több történne. – Homlokomat az övéhez nyomom. – Nem tudom, hogy a következő dolgokat az alkohol mondatja-e velem, de… Basszus! Olyan hihetetlenül jól csókolsz, hogy abba sem akarnám hagyni. Viszont félek, ha ezt folytatjuk, nem tudnék csak ennyiben maradni.

– Nem használnám ki a lehetőséget, hiszen nem vagy józan. De hidd el nekem, hogy még úgy sem akarnál lefeküdni velem.

– Honnan veszed? – Eltávolodom tőle. – Korántsem vagyok egy olyan lány, aki szent lenne. Ha tudnád, miket képzeltem, amikor vele voltam.

– Nem akarom tudni! Emellett ne gondold azt, hogy egy könnyen kapható lány lennél.

– Túl jónak tartasz. Nézd meg, hogy milyen helyzetben vagyunk!

Kezeit arcomra teszi, a szemembe néz; amit sajnálok, hogy most nem látok túl jól. Mármint az ő szemeit, amik olyan szépek. Te jó ég! Miért gondolok ilyenekre? Soha többé nem iszom semmit, amitől elvesztem önmagam.

– Mindig figyeltelek, így nem csak állítok dolgokat, vagy tényeket.

Hogy érti, hogy mindig?

– Nem akarok arról az alakról beszélni, de úgy gondolom, hogy csak kihasznált.

– Én pedig nem akarok hallani róla! Nem érdekel, tényleg!

Arcomat érintő kezére teszem a sajátom. Próbálom értelmezni azt, amit mondott: mindig figyelt. Mióta?

– Annyi mindent kérdeznék, és annyi mindent mondanék. – Elveszem kezem az övéről. – De ami talán a legfontosabb, hogy mi van Laurával és veled?

– Nem vagyunk együtt, és sosem értünk egymáshoz. Kereste a társaságomat, én pedig nem löktem félre. Sokat beszélgettem vele, így biztosan mondhatom, hogy ha az a lány szerelmes is, nem belém.
– Mégis olyan boldognak tűnik mostanában. – Miért lettem lehangolt ilyen hamar? – Persze ez nem baj, csak azt hittem, hogy te meg ő… De, mindegy is! Csak kényelmetlen lett volna számomra, ha fájdalmat okozok neki.

– Bogi! – Lágyan szól hozzám. – Te vagy az egyetlen, aki érdekel, és akit szeretek!

Ez a második alkalom, amikor szerelmet vall. Viszont ez az első, amikor elgondolkodom azon, hogy akár lehetne köztünk valami. Ugyanakkor mi van, ha csak a pia hatása miatt vagyok ennyire elfogadó? Vagy beletörődő. Kissé megrázom fejem. Mit kellene mondanom? Kérdezni szeretnék, nagyon, és lenne is mit. De ebben a pillanatban kezelhetetlen vagyok. Ha pedig visszagondolok arra, ami eddig történt… Nem csak a mai estére gondolok. Akárhányszor közeledett, mindig ugyanúgy reagáltam. De mégis csak most volt először az, hogy megcsókoltam.

– Mi lesz ezek után? – teszem fel az egyetlen kérdést, amit jónak vélek.

Helyzetünkön továbbra sem változtatunk. Ugyanúgy az ölében helyezkedem el, továbbra is keze az arcomon, de néha-néha simogat ujjával. Pár héttel ezelőtt ezt a szituációt elképzelni sem mertem volna. Főleg azt nem, hogy szinte kezdeményeztem. Buta lennék mindent a szeszre fogni, hiszen nem vagyok tudatlan, nem ájultam be. Szédülök, adott bátorságot, de tudok gondolkodni.

– Ha rajtam múlna, akkor a barátnőm lennél! Egy olyan személlyé válnál az életemben, aki a legjobb és legfontosabb lenne számomra!
– Még akkor is, ha nem viszonoznám azonnal?

Eddig is vert a szívem, de szavai miatt most zakatol. Ha ez egy álom, talán fel sem akarok ébredni. Gergőt elfelejteni talán nem lesz egyszerű, de ha neki sikerült, akkor nekem is menni fog. Ugyanakkor, nem szeretném Tomit ilyen szinten kihasználni. De talán megpróbálhatom, képes leszek arra, hogy szeressem. Kétlem, hogy ő összetörné a szívem, ami Gergőnek sikerült.

– Azt hiszem, ezzel nem lesz gond!

Eléri, hogy fejemet lejjebb hajtsam.

– Úgy hiszem, hogy már szeretsz egy ideje, csak nem vetted észre!

– Hogy? – lepődöm meg.

Válasz helyett ajkaink újból találkoznak. “Szeretsz egy ideje, csak nem vetted észre”!