1. fejezet - Valami elkezdődik

Nem igazán vágytam arra, hogy visszatérjek a suliba. A nyár hamar véget ért, és mire feleszméltem, már beköszöntött szeptember elseje. Beülni a kopott iskolapadba, bemagolni az anyagot, figyelni a tanárra, és minél jobban teljesíteni. Nem vagyok egy kiváló tanuló, de mindig is igyekeztem, így kötelességemnek érzem, hogy ez továbbra is így legyen. Az általánosban mintadiákká váltam, bár ez leginkább anyámnak volt köszönhető. Mindig csak a legjobbat várta el, ami miatt nem maradt más választásom. Az apám sosem pártolt meg, hiszen csak bólogató kutyaként viselkedett. Pont úgy, mint azok, amik a kocsi hátuljában élnek.

A szemüvegem miatt sokszor csúfoltak ki, így iskolát kellett váltanom. Egyik középiskolából a másikba, mindössze fél év után. Feri egy szakmunkásképző, ahol akad némi lehetőség, de a lányok számára kevés. Valójában nem ez a neve, csupán én hívom így. Visszatérve a témához, nem akarok fodrász lenni, és a varrás sem az erősségem, így maradt olyan, ami inkább a fiúknak előnyös. Asztalos. Nem nőknek való, nem igaz? De a nagybátyám által, valahogy megszerettem. A szüleimnek nem tetszett, hogy ezt a szakmát választottam, de makacsságomnak köszönhetően; amit anyámtól örököltem, meg tudtam győzni őket.

Tatán nőttem fel, ott is éltem mindeddig, de az élet Tatabányára kényszerített. Nagyvonalakban ismerem a város egy részét, de még mindig akadnak olyan helyek, amiket nem. A kollégium csupán pár buszmegállót foglal magába, amíg eljutok Ferihez. Maga a kolesz igazán vidám, színes, és emellett hangulatosak a szobák. Bár hozzá kell tennem, hogy nem sok bútor található meg. Jelenleg egyedül vagyok, de ha a recepciósnak hihetek, két héten belül kapok valakit magam mellé.

Ebben a pillanatban viszont az iskola padjában ülök, miközben a tanárunk már nagyban magyarázza az anyagot. A terem eléggé átlagos. Hihetetlen lehet, de a padok valóban kopottak, és rájuk férne egy alapos javítás, esetleg újakat is készíthetünk, ha már asztalosoknak készülünk. A székek nem kényelmesek, egy-két szög ki is áll belőlük. Sokszor jutott eszembe, hogy talán nincs elég pénz, amiből lehetne újakat szerezni. A szakmai tanárunk viszont az előző év végén megjegyezte, a mi kötelességünk másikat készíteni. Az utolsó napon közölte, hogy csak poén volt a részéről.

– Ne felejtsék el, hogy ebben az évben már több dolgot fognak tanulni arról, ami egy asztalos kötelessége.

Kovács tanár úr már lassan az ötvenedik évét tapossa, de még mindig lelkes és él-hal az oktatásért. A maga ősz hajával; kerek, és vastag szemüvegével; valamint kissé köpcös alkatával is képes úgy viselkedni, mintha egy nádszálvékony férfi lenne. Amikor nevet, a szemei összehúzódnak, be kell vallanom, eléggé mókás látvány.

– Tanár úr! – A hátam mögött ülő Bálint szólal meg.
– Mondja!
– Boginak is kemény éve lesz? – Kuncogása eléggé kárörvendőnek hat.
– Miféle kérdés ez, Bálint? – kérdezi felvont szemöldökkel. – Kíváncsiskodás helyett, inkább igyekezzen minél jobban tanulni!

Ez a fiú, aki a hátam mögött ül, nem kedves, és kicsit sem szimpatikus. Tizenhét éves, akárcsak én, azonban öntelt, és túl sokat gondol magáról. Megvan, amikor az amerikai sulikban van egy menő arc, aki olyan, mint egy király? Nos, Bálint úgy gondolkodik, mintha ő lenne az. Nevetséges, és kínos, de nincs senki, aki a szemébe mondaná ezeket. Lehetnék én, de nem szeretek veszekedni, így ahogy a többiek, én is ráhagyom. Talán egy nap majd megváltozik.

– Pápaszem! – böki meg a hátam. – Ha kell segítség, csak nyisd ki a szád!
– Nincs rá szükségem!

Hátra kellene fordulnom, csak hogy rosszalóan nézzek rá, mégsem teszem. Ha eleget tennék ennek a gondolatnak, nem érnék el vele semmit, ami nekem lenne előnyös. Rosszul esik a gúnynév, azonban elveszem tőle azt az örömöt, amit a sértegetők éreznek, amikor fölényben vannak. Az előző iskolában nem egyszer sírtam a sértegetések miatt, talán most is kellene, azonban tudom, hogy nem menne. Képtelen lennék rá, mert talán hozzá szoktam. Ha valóban így van, akkor az nem jelenthet jót. Mindenesetre, igyekszem figyelmen kívül hagyni a sértegetéseket, legyenek azok bármennyire kemények.

Az óra utolsó perceiben kopog be valaki az ajtón, majd válaszra sem várva, kinyitja azt. Mindenki szeme oda vetődik a belépő férfira, aki Kovács tanár úrhoz lép. Valamit oda súg neki, aztán mindketten felénk fordulnak. Őszintén szólva, nem akarom megbámulni, de tudjátok milyen az, amikor egy jóképű embert pillantotok meg. Pontosan ugyanazt gondolom. Lehetetlen nem észrevenni. Kizárom, hogy ez szerelem lenne első látásra, hisz annyira buta nem vagyok. Ez valami más, amit sehogy sem tudnék most megmagyarázni.

Tudom, hogy arra kellene asszociálnom, amiről tanárom beszél, de nem hibáztathat senki, amiért a férfit nézem meg, az elhangzott szavak helyett.

Ha tippelnem kellene, korban huszonnyolc lehet. Szemeinek színe talán kék, de ebből a távolságból ezt nehéz megítélni. Szőke haj, amiből a romantikus lelkületüek a hercegre összpontosítanának, azonban hiányzik a fehér ló. Frizurája divatos, oldalt rövidebbre nyírt, feje tetején kissé hosszabb, és zselével igazíthatta meg, ami miatt tökéletes hatást sikerült elérnie. Az arca borostás, és biztos vagyok benne, hogy az illata férfias. Az orra finoman ívelt, és kissé széles, orrlyukai mégsem nagyok. Sportos öltözéke sokat ad az egész megjelenésére. Egész lényében tökéletes.

– Testnevelést fog oktatni önöknek, így heti két alkalommal fognak találkozni. – Kovács tanár úr képes még ezt is lelkesen közölni. – Legyenek tisztelettudóak, és lehetőleg ne mutassák ki a foguk fehérjét.
– Nem hiszem, hogy arra sor kerülne – jelenti ki határozottan az új tanár.

Vajon mi lehet a neve?

– Arra ne vegyen mérget, Gergő!

Meglepődöm, hisz nem számítottam arra, hogy ki is derül. Ugyanakkor örülök neki, mert ha a helyzet úgy adná, hogy társalognom kellene vele, akkor megúszom a felesleges pironkodásokat amiatt, mert nem tudnám, miként is szólítsam meg. A csengő viszont pont ezt a pillanatot választja ahhoz, hogy jelezze, vége az első órának.

Nem váltunk termet, pakolásznom sem kell, így csak ülök a helyemen, mint egy jó gyerek. A távozó férfit nézem, az ajtó azonban nem csukódik be, mert pár osztálytársam kifelé igyekszik. Sejtem, hogy mire készülnek, dohányozni fognak az udvaron. Valahogy ez a fiatalok szokásává vált, pedig rohadtul ártalmas, és mindezt csak azért, mert abban a képzetben hisznek, ez menővé teszi őket. Persze ezzel úgy vagyok, hogy az ő testük. Nekem nem szabad beleszólni, de úgy sem hallgatnának rám, ha mégis szóvá tenném.

Az utolsó óra is befejeződik, ezzel letudva egy olyan napot, ami nem volt túl mozgalmas. De az első napok mindig ilyenek, ugye? Egy halovány mosollyal a számon pakolom el a cuccaimat a táskámba. Nem leplezem az örömömet, hogy végre mehetek haza. A tanár már le is lépett, de ez a többiekre is lassan igaz lesz. Mivel fiúkkal vagyok együtt, nem nagyon keresik a társaságomat, nem hívnak el sehova, és ritkán szólnak hozzám. Nincsenek barátaim, de jól van ez így.

– Hé pápaszem!

Az illetőre nézek, miután vállamra helyezem a táska szíját. Bal kezemmel megfogom, nehogy leessen.

– Lenne kedved egy kis társasághoz? – kérdezi, miközben egy piros almát dobál egyik kezéből a másikba. – A srácokkal elmegyünk a Főtérre.
– Miért akarnék veletek menni? – kérdezem.
– Úgyis unnád magad egyedül!

Abbahagyja a dobálózást, miközben tekintetét le sem veszi rólam. Az jár a fejemben, hogy mi lelte hirtelen. Viszont csak most veszem észre, hogy ketten maradtunk a teremben. Lágy szellő simogatja arcom, de a kialakult helyzet miatt, megborzongok. Jól eső érzésnek kellett volna jönnie, vagy tévedek? A romantikus filmekben így van. Nem mintha láttam volna olyat, amiben ilyen eset történt, de az is meglehet, hogy nem film volt, hanem valami más. Mi is most a történés? Egy szemüveges lány, kinek haja válláig ér, amely barna színben pompázik, szembe áll egy olyan fiúval, aki beképzelt, az iskolát a sajátjának tartja, és tévképzetekkel rendelkezik. Nem, ez kicsit sem romantikus. És szerencsére a szívem sem kalapál.

– A többiek leléptek – állapítja meg, miközben körbenéz. – Akkor, jössz, vagy sem?

– Köszi, de inkább nem! Van még dolgom, szóval…
– Lerázol! – vág közbe, de elneveti magát. – Máskor nem fogsz!

Felkapja táskáját, aztán seperc alatt eltűnik az ajtó mögött. Én meg kikerekedett szemmel nézem azt. Hát ez meg mi volt? Remélhetőleg nem az jön, hogy a suli királya beleszeret a magába forduló lányba. Semmi esetre sem! Kizárt! Mellesleg, nem vagyok az!

Egy sóhajt kiengedve, elindulok az ajtó felé. Meg sem állok, míg a kollégiumi szobámba nem érek. Ott ledőlök az ágyra, vagy lezuhanyzom, egyelőre nem tudom, majd alakul valahogy. A tervek nálam valahogy sosem valósulnak meg úgy, ahogy kellenének. Akárhányszor megírtam a napirendemet, mindig meg kellett változtatni. Így hát, csak gondolatban jegyzem meg, hiszen onnan nem kell kitörölni, vagy hibajavítózni. Kiérek a folyosóra, ami, a teremmel ellentétben, nem üres. Egy csoport a falnak dől, miközben a telefont nyomkodja. Egy másik trécsel, nevetgél, és minden bizonnyal, kibeszél valakit. Baj, hogy ha ezt fárasztónak érzem? De legalább nem engem… Ettől a gondolattól mindig önzőnek gondolom magam. A pápaszem nem esik jól, kár lenne letagadni, viszont nem rúg belém senki az osztályban, ami jó. Elsétálok mellettük, felemelt fejjel, magabiztos kisugárzással. Egyértelmű, hogy érzem magamon a tekintetüket, de nem érdekel. Még akkor sem, ha kinevetnének. Azonban, bántottak ők eddig? Nem rémlik, felesleges gondolatokkal tömöm a fejem. Az egyik rossz szokásom. Megigazítom a vállamon a szíjat.

A bejárati ajtóhoz lépkedem, megfogom a kilincset, de valaki úgy dönt, hogy a kezemre markol rá inkább, mintsem arra, amire kellene. Kissé ijedten kapom el onnan, hogy aztán a személyre nézzek. Egy fél lépésnyit hátrálok, de így sem vagyok elég messze tőle. A táskám pedig megviccel azzal, hogy lepottyan a földre. El lép mellettem, ezzel eléri, hogy érezzem az illatát. Lágy, és finom, egyáltalán nem olyan, amit a férfiak szoktak magukra fújnik. Kellemes az orrnak, nem érzem fullasztónak. A közelségétől melegem lesz, noha nem vagyok izzadós, a szívem pedig… Sablonos, de gyorsabban ver, mint kellene.

– Ezt elejtette! – nyújtja felém.

Félre tekintés nélkül veszem magamhoz a táskámat. Megnehezíti a dolgomat, mert ő is így tesz. Hangok ütik meg füleimet, amik egyre közelebbinek tűnnek, így feltűnik, hogy eltévedtünk mindketten. Hiba.

– Köszönöm! – hálálkodom, közben igyekszem kerülni a szemkontaktust.
– Igazán nincs mit!

Bólintok egyet, és kisétálok, nem törődve semmivel, és senkivel. Hálás vagyok a társaságnak, akik megzavartak. Most már csak a szobámra vagyok hajlandó gondolni, semmi másra.

Az ébresztőórám hangjára kelni nem túl kellemes. A telefonomon kellene beállítanom valamit, mert morcos vagyok minden ilyen alkalomkor. Csukott szemmel tapogatom végig a padlót, mire rátalálok, és elcsendesítem. Ez a nap lesz a második, de túl kényelmes az ágy, így semmi erőm ahhoz, hogy elhagyjam. Azonban készülődni muszáj, valamint jelen lenni az órákon is. Egy nyögés társaságában felülök, és lehúzom magamról a takarót. Beletúrok hajamba, ami az igazítás ellenére is, szemem elé hullik. Próbálom elfújni, de semmi haszna. Sebaj, jól van így is.

A szemüvegemet felveszem, aztán kikecmergek a kényelmes helyemről, hogy felöltözzek. Szeretek olyan ruhákba bújni, melyekben igazán jól érzem magam, de sokan mások is így gondolkodnak. Gyorsan belebújok a gönceimbe, aztán a cipőmbe. A táskámból tegnap nem vettem ki semmit, de újabb dolog sem került bele. Egyelőre nem tudom, hogy mi lenne fontos. Egy füzet, tolltartó, és ennyi. Később úgyis megtudom, hogy mire lesz szükségem. Irány a busz.

A megállóban nincsenek sokan, így leülök a padra. Nem túlzottan kényelmes, de a gyorsétteremből kisurranó illatok feledtetik a kellemetlen érzéseket. A gyomrom korogni is kezd. Ez eléggé rossz időzítés a részéről. A táskámat a hasamhoz nyomom.

– Jó reggelt!

Az ismerős hang hatására megfagy bennem a vér. Tekintetünk találkozik.

– Csak nem megrémisztettem? – kérdezi egy mosollyal arcán.

Leül mellém. Pont mellém? Miért? Kérdőn nézek rá. Tudja, hogy a diákja vagyok? Vagy csak én gondolkodom túl sokat? Kiegyenesedem, de továbbra is rajta tartom szemem. Talán válaszolnom kellene.

– J-Jó reggelt! – dadogom. – Nem ijesztett meg. Mármint, annyira nem. A buszt várom. Itt lakom a kollégiumban.

– Én meg itt a közelben – közli könnyedén. – Bocsánat, ha túl közvetlen vagyok! Szeretnék minden diákommal jóban lenni. – Megigazítja nyakkendőjét.

Tekintetem a kezeire tévednek. Vajon milyen lehet, ha megérint? Másra kellene gondolnom. A busznak mikor kell itt lennie? Jöhetne már, mert félek a gondolataimtól. Ő a tanárom, idegen, soha nem láttam még ezelőtt. Ha ez így van, miért tetszik a közelsége? Bolond vagyok, tudom.

– Nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni – köszörüli meg torkát –, de mi ilyen érdekes rajtam, amiért le sem veszi rólam a szemeit?

– Hogy? – kérdezem megszeppenve. – Én… sajnálom!

– Nem kell szabadkoznia! – emeli fel kezeit megadóan. – Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna. Nem ön lenne az első, akinek bejövök, mint pasi; hogy a tanítványaim szavajárását idézzem.

Kellemetlenül érzem magam. Erről szó sincs! Hogy juthat ilyesmi az eszébe?

– Téved, én csak… csak… – Mit mondjak most, amivel nem ásom el magam a szemében?

– Mint mondtam, tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna! – közli, ezúttal határozottabb hangsúllyal.

– Jó – egyezek bele. – De akkor sem arról van szó, amire gondol.

Nem válaszol, még csak reakciót sem kapok tőle. Ettől a naptól kezdve, minden reggel találkozni fogok vele. Azonban, hogy hogyan fogom kezelni ezt, azt nem tudom. Dühít, hogy a többi lányhoz hasonlítgat. Fogalma sincs róla, milyen vagyok, mégis beskatulyáz, és előre eldönti, miképp kezeljen. Rosszul esik; akárcsak a pápaszem megnevezés, de ez van. Nekem is úgy kell tennem, mintha nem is létezne. Ez a tanár csak egy a sok közül, nem különb. Semmivel sem vonzóbb, mint mások, ráadásul, hetente csak két alkalommal fogom látni.

– Itt a buszunk! – közli, aztán feláll. – A második napját nem tervezi ellógni, igaz?

Beképzelt…

– Eszembe sem jutott, Tanár úr! – felállok. Szemüvegemet megigazítom, miközben mellé lépek. – Nem kell aggódnia, minden reggel találkozni fogunk itt!

A járműhöz lépek, ami pontosan a neki kijelölt vonalnál áll meg, az ajtajai kinyílnak. Fel lépkedek a lépcsőn, és az első ülésre le is huppanok, pont az ablak mellé. Nem számítok arra, hogy utastársat kapok, így váratlanul ér, ugyanis a mellettem lévő szék is foglalt lesz. Csak akkor lepődöm meg, amikor Gergőre nézek.

– Remélem nem gond, ha ön mellett ülök, Pimasz hölgy! – A telefonját bámulja, de a mosolyát nem leplezi.
– Pimasz hölgy?
– Talán nem tudja, mit is jelent a szó? – kérdezi incselkedve. – Elmagyarázhatom, de úgy gondolom, elég okos ahhoz, hogy tudja!

Ajkaim szétnyílnak szavai hallatán. Megfogott, teljesen megfogott, mert ötletem sincs, mit is mondjak erre. Senki sem mondta rám, hogy pimasz lennék, de hogy így szólítson bárki is; nos, arra sem vetemedett még senki. Azt most mellőzzük, hogy a közelsége, és egyúttal az illata is, milyen hatással vannak rám. Erőt veszek magamon, így az ablak felé fordítom fejem, a számat becsukom, és eldöntöm, nem szentelek neki figyelmet.

Ha minden egyes reggel mellettem óhajt ülni, azzal nem leszünk megbélyegezve? Van a buszon olyan személy, aki a sulimba jár? Ha meglátnak Gergővel, mit szólnak vajon? Végül is, nem csinálunk semmit, mindössze egymás mellett ülünk. Senki sem fog egy ilyen apró dolog miatt az igazgatóhoz futni.