Minden mese szinte ugyanúgy kezdődik. Egyszer volt, hol nem volt. Ez azonban kicsit mégis más, hiszen történetünk szereplője nem egy herceg, vagy hercegnő. Ó, lesznek majd azok is, de csak éppen hogy felbukkannak. Ennek a történetnek egy kislány a főszereplője, aki úgy született, hogy képes volt látni a különleges lényeket. Nem egy alkalommal hozta a frászt a szüleire. Szegények azt sem tudták, hogy mi van gyermekükkel. Túl élénk a fantáziája? Netalán annyira unatkozik, hogy ilyen meséket talál ki? Esetleg író akarna lenni? Egyik állítás sem állja meg a helyét. A kislány megtartotta magának ezt a titkot. Emberi barátai voltak ugyan, de sokkal közelebb álltak hozzá azok a kis lények, melyek olyanok voltak, akár a tündérek. Pufók arc, ragyogó tengerkék szemek, hegyes fülek. Vékony, mégis hosszúkás lábak és kezek. Hajuk hosszú és bíborvörös. Méretben pedig olyanok voltak, akár a mókusok. Szárnyuk színe fehér, akár a hó, kecsességük pedig lélegzetelállító. Nemesi lények, kik tekintélyt parancsoló aurával rendelkeznek, ugyanakkor nagyon szelídek. Nem bántanak és egy életre szóló barátságot képesek kötni, mindegy, hogy kiről van szó. Rose Brown szerette őket. Ez a tíz éves kislány akkor még olyan naiv volt és ártatlan. Talán az a fekete macska pont emiatt figyelhetett fel rá.
Egy napos délutánon történt meg az első találkozás. A kislány szülei elhatározták, hogy a közeli parkban piknikeznek egyet. Rose haját egy rózsaszín masni kötötte össze hátul. Már akkor is hosszú barna fürtökkel rendelkezett. Az anyja szerette különböző frizurákban megmutatni az ő kis büszkeségét. Azonban azon a napon nem Anastasia határozott, hanem a kicsi lány. Egy mesében látott valakit, aki ugyanúgy nézett ki, így mindenáron vágyott egy masnira. Ruhácskája baba rózsaszín és fodros, míg cipője fehér szandál. Szeretett volna egy kesztyűt is, de anyukája lebeszélte róla, mondván, túl meleg van ahhoz. Rose egy dinnye szeletet vett kezei közé, amikor elsuhant előtte valami. Feltekintett, de semmit sem látott. Egy közeli bokorra emelte szemecskéit, ami jelezte, hogy korábban igenis elbújt oda valaki. Kíváncsi lett, tudni akarta, hogy mégis mi az. Felállt, gyümölccsel a kezében, és a zöld növény felé indult el, de anyja még idejében megállította.
– Hová indulsz, kisasszony? – kérdezte anyukája. Rose a bokor felé mutatott, de tekintete anyján maradt.
– Láttam valamit elsuhanni arra. Megnézhetem?
Kérlelő szemekkel várta a választ. Anastasia elengedett egy sóhajt és beleegyezett, hogy lánya felfedező útnak induljon. A lány hálás volt és el is indult arra, ahová korábban mutatott. Izgatottnak érezte magát. Nagy dologra számított. Nem állatra, hanem egy ismeretlen lényre, aki valami újat mutat majd neki. Lassan odaért a zöld növényhez, kezecskéit betuszkolta, majd széthúzta, hogy rájöjjön, egy aranyszemű, fekete cica néz farkasszemet vele. Egy nyávogó hang szökött ki a különös állatból, majd kis tappancsaival közelebb merészkedett a kíváncsi kislányhoz.
– Örülök a találkozásnak, kicsi hölgy!
Rose Brown különösnek vélte, hogy egy macska hozzászólt. Mi több, üdvözölte őt. Nem hőkölt hátra, hiszen tündérszerű barátaitól sem tartott, így nem egy beszélő macskától kezdett el rettegni. Az udvarias gesztust viszonozta, ám tudta, nem állhatott le beszélgetni, mert hogyan is magyarázta volna ki magát? A szülei semmit sem sejtettek mindabból, amit Rose átélhetett. Ugyanakkor hajtotta a kíváncsiság, így szólásra nyitotta száját.
Egy napos délutánon történt meg az első találkozás. A kislány szülei elhatározták, hogy a közeli parkban piknikeznek egyet. Rose haját egy rózsaszín masni kötötte össze hátul. Már akkor is hosszú barna fürtökkel rendelkezett. Az anyja szerette különböző frizurákban megmutatni az ő kis büszkeségét. Azonban azon a napon nem Anastasia határozott, hanem a kicsi lány. Egy mesében látott valakit, aki ugyanúgy nézett ki, így mindenáron vágyott egy masnira. Ruhácskája baba rózsaszín és fodros, míg cipője fehér szandál. Szeretett volna egy kesztyűt is, de anyukája lebeszélte róla, mondván, túl meleg van ahhoz. Rose egy dinnye szeletet vett kezei közé, amikor elsuhant előtte valami. Feltekintett, de semmit sem látott. Egy közeli bokorra emelte szemecskéit, ami jelezte, hogy korábban igenis elbújt oda valaki. Kíváncsi lett, tudni akarta, hogy mégis mi az. Felállt, gyümölccsel a kezében, és a zöld növény felé indult el, de anyja még idejében megállította.
– Hová indulsz, kisasszony? – kérdezte anyukája. Rose a bokor felé mutatott, de tekintete anyján maradt.
– Láttam valamit elsuhanni arra. Megnézhetem?
Kérlelő szemekkel várta a választ. Anastasia elengedett egy sóhajt és beleegyezett, hogy lánya felfedező útnak induljon. A lány hálás volt és el is indult arra, ahová korábban mutatott. Izgatottnak érezte magát. Nagy dologra számított. Nem állatra, hanem egy ismeretlen lényre, aki valami újat mutat majd neki. Lassan odaért a zöld növényhez, kezecskéit betuszkolta, majd széthúzta, hogy rájöjjön, egy aranyszemű, fekete cica néz farkasszemet vele. Egy nyávogó hang szökött ki a különös állatból, majd kis tappancsaival közelebb merészkedett a kíváncsi kislányhoz.
– Örülök a találkozásnak, kicsi hölgy!
Rose Brown különösnek vélte, hogy egy macska hozzászólt. Mi több, üdvözölte őt. Nem hőkölt hátra, hiszen tündérszerű barátaitól sem tartott, így nem egy beszélő macskától kezdett el rettegni. Az udvarias gesztust viszonozta, ám tudta, nem állhatott le beszélgetni, mert hogyan is magyarázta volna ki magát? A szülei semmit sem sejtettek mindabból, amit Rose átélhetett. Ugyanakkor hajtotta a kíváncsiság, így szólásra nyitotta száját.