2. fejezet

Zayan

Egy átok sújtott le az elődeimre, majd aztán rám. Egy olyan átok, mely egyszerre tesz tönkre, és tölt el mámorral. Két ártatlan lélek képes lesz arra, hogy felperzselje ezt a világot. És most, hogy így előttem van, készséggel tenném is ezt meg. Ám valaki megállít ebben. Az anyja. Szeméből csak úgy árad a gyűlölet. Ha képes lenne rá, kivégezne a tekintetével; melyet állnék is, de inkább arra a lányra nézek.

Ilyen csodaszép kék szemekkel sosem találkoztam még. Talán olyan, mint a tiszta óceán, melynek lelátni az aljáig. Arca kipirult, és simogatásért ordít. Orra kicsi, imádnivaló. Ajkai teltebbek, és csókért esedeznek. Barna haja enyhén hullámos, leér egészen a háta közepéig. Sosem voltam jó a színek pontos meghatározásában, de talán mogyoró, vagy gesztenye. De nem ez a fontos, hanem az, ami összeköt minket. Egy érzés, mely egy átoknak köszönhető.

“Legyen átkozott az a nap, amikor az a két szégyentelen összekötötte az életét!”

Kétség sem fér hozzá, hogy ez a nő többet tud, mint gondoltam. Apámnak is számtalan titka van, de úgy érzem, hogy ez a lány semmit sem tud. A pillantásában csillogó vágy felborzolja a kedélyeimet. A testem forró, de ha jól sejtem, az övé is. Át akarom ölelni, a karjaimba bújtatni. Mindezt azért, hogy megvédjem, mert ezt kell tennem. Csak mellettem lehet biztonságban. Azonban attól tartok, az anyja igen komoly akadály lesz. De nem hátrálok meg, ahogy korábban tettem párszor. Nem mindig voltam ennyire határozott. Most viszont tudom, hogy annak kell lennem.

2019 őszén

Tizenhárom éves vagyok, és a kezembe került egy olyan könyv, amiben benne van, hogy mi is volt régen. Nem értem igazán, de tudni akarom. Valami átok van benne, illetve egy boszorkány is. Olyan, akár egy tündérmese, csak hogy ez elvileg igaz. Egy vörös fény izzott fel, miután az átok elhangzott. Hogy utána mi történt, azt nem írja a könyv. Érdekes az egészben, hogy a végén van csak erről szó. Az eleje elmaszatolódott, néhány lap ki lett tépve. Talán szándékos. De szeretem a rejtvényeket, így egy kis kutakodás nem árthat.

Becsukom a könyvet, aztán vissza illesztem a többi közé. Apám könyvtárába elvileg nem jöhetek be, de olykor-olykor belopózom, hogy olvassak. Nem minden része ugyan, de a családom történelméről szól.

A könyvtár egyébként nem túl nagy. Négy franciaágy kényelmesen elférne itt. Hosszában legalábbis. Vagy szélességében… Nem is tudom. Nyolc szekrény polcai tele vannak könyvekkel. Abból egy, ami a múltunkat rejti. Nem olvastam még mindegyiket. De sorra kerülnek majd.

2021 telén

Az elmúlt években sok dologgal szembesültem. A lehető legtöbbet olvastam, mert szükségem volt rá. Nem történelemről, írókról, versekről van szó. Az az átok komolyabb, mint korábban hittem. Súlyos árat fizetünk, ha nem találkozom azzal, aki a társam ebben.

A lényeg még mindig homályos számomra, azonban szorít az idő, így meg kell találnom őt. Az ő, és az én érdekemben. Csak találgatni tudok, hogy mi történik, ha egyesülünk. Ebbe mondjuk erősen belepirulok, fiú létemre is. Az apám homályosan beszél, így magamnak kell ennél is többet kiderítenem.

Azt már tudom, hogy a közelemben van, mert éreztem korábban. Tudtam, hogy ő az, mert a szívem megsúgta. De mire találkozhattam volna vele, már el is tűnt, akárcsak az érzés.

A hó borította táj igazán szép, bár még csak december eleje van. Ebben a nyugodt kisvárosban ilyenkor mindenki az ünnepekre készül. A családomat leszámítva. A szüleim ugyanis elég sokat vannak apám dolgozó szobájában. Valamit titkolnak, bár ez nem lenne új keletű dolog. Ebben a családban túl sok a ki nem mondott információ. Különösen, ha arról az átokról van szó. Azonban, mivel hajt a kíváncsiság, így ahhoz a szobához lépkedek a hosszú folyosón. Az emeleten öt szoba van, abból egy az enyém, a szüleimé. Itt van még a könyvtár, a dolgozó-, és vendégszoba.

Az ajtóhoz lépek, ami kissé nyitva van. Talán szándékos? Kétlem. Falnak döntöm a hátam, és hegyezem a fülem. Az átok körüli dolgokról beszélgetnek. Tudják, hogy az a lány ebben a városban van. De ezzel én is tisztában vagyok. Úgy sejtik, fájdalmakat él át, amik egyre rosszabbak lesznek, de mivel nem rólam van szó, így nem izgatják magukat.

Várjunk csak!

Ők tudják, hogy kiről van szó? Talán ismerik?

A kezem önként csúszik a kilincsre, az ajtót kitárom. Apa döbbent tekintetével találom szemben magam. Válaszokat akarok, és meg is adja nekem.

2022 nyarán - a jelenben

A bolt kellős közepén farkasszemet nézek az anyjával. Nem érdekel, ha felhívjuk magunkra mások figyelmét. Végre megtaláltam azt a lányt, akivel dolgom van. Nem fogom elengedni, álljon az utamba bárki. Bár talán egy tizenhat évesnek ne legyen ekkora az önbizalma. Nem lenne szükséges, ha egyszerű lennék. De nem vagyok az.

– Ne merészelj még egyszer felbukkanni a lányom előtt! – Sziszeg, akár egy kígyó.

– Pedig kénytelen leszek! – válaszolom flegmán.

A lányra nézek, nem törődve a dühös anyjával. Még mindig le fogja.

– Hogy hívnak?

– Lanai…

Bólintok. A józan eszem azt diktálja, hogy fordítsak hátat, de nem hallgatok rá. Hogy is tehetném, ha most a szívem parancsol? Felé nyújtom egyik kezem. Szeme a karomra réved, aztán rám tekint. Egy apró lépést tesz felém, de az anyja szorosabban fog a csuklójára. Hirtelen mordulok fel, két lépéssel előtte termek, hogy a csuklót szorító kézt lefejtsem róla. Úgy fordulok vele, hogy az anyjának háttal álljak. Nagy hiba részemről, de nem akkora vétek. Bár sok időm nincs.

– Gyors leszek, Lanai. – Lenézek szemébe. Egy sóhaj hagyja el szám. Most nem foglalkozhatok a szívemmel, ami csakis érte dobog. – Ahogy korábban mondtam, végre találkoztunk! A te érdekedben ideje volt!

Lanai anyja a hátamhoz ér, érzem, hogy a pólómba markol. Ezzel sürgetően hat rám, így a farmerem zsebéből előkapom a levelet, amit még otthon írtam. Tudtam, hogy ilyen szituációba keveredem, ezért is írtam le mindent.

– Ezt olvasd el! – súgom a fülébe, közben a kezébe csúsztatom a papírt. – Most mennem kell!

Kirántom magam a szorítás alól, és amilyen gyorsan csak tudok, lelépek. Remélem, hogy levelemet elrejti a szülei elől. Ők nem láthatják. Ebből a szituációból viszont úgy hiszem, fogalmuk sincs róla, hogy mi történik a lányukkal, ha nem lehet velem. Egyelőre baja nem lesz. Egyelőre. A jövőt én sem ismerem.

Talán számítanom kell arra, hogy ha ez apám fülébe jut, el akar majd beszélgetni velem. Nem avatom be mindenről, ahogy ő sem engem. Kell, hogy legyenek titkaim.

Amint belépek a házba, anyám fogad. Egy ruhát kapott magára, melyben szokás szerint, most is ragyog. Mezítláb van, így talpa csattog a márványlapon. Nem előttem áll meg, a konyhába megy. Apa már ott van, valamint Robert is. Sokat nem tudok róla, de sűrűn jön ide. Köszönök nekik, de a szobámba veszem az irányt. Nem kérdezősködnek, meg sem állítanak, amiért hálás vagyok. Úgysem árulnék el semmit.

Ahogy becsukódik az ajtó, úgy rejtem el magam előlük. Nem ez az első. Amióta tudom, hogy mi is rejlik az átok mögött, azóta próbálok elkülönülni tőlük. Lekapom magamról a pólót, amit ágyamra dobok. Kissé melegem van, és ez nem a nyári forróság miatt van. Lanai is közrejátszott. Időm sem volt a saját érzéseimmel foglalkozni. Akartam volna, mert éreztem, ki akar törni belőlem. Azonban nem adtam esélyt ennek. Nem tehettem meg.

Kiengedek egy sóhajt, majd kezemre pillantok. Bőrének puhaságát még most is érzem tenyeremben. Finom barack illata az orromba vésődött. Akárcsak a csodaszép szeme. Törékenynek tűnt, ami erősíti bennem azt a tényt, hogy meg kell védenem. Jelenleg csak arra vágyom, hogy a karjaimban tudhassam.

Csakhogy… Erre még nincs esélyem.

Az anyja miatt. Olyan volt, akár egy tomboló vihar, mely kész lenne elpusztítani egy várost. Egy olyan vihar, ami nem hagy maga után semmit, csak a kopár tájat. Nehezebb lesz a dolgom, mint ahogy elképzeltem. Bonyolultabbá tesz mindent az, hogy egyedül vagyok. Ha lenne valaki, aki segít…

Hirtelen kopog valaki az ajtón. Választ sem várva, benyit. Anya az.

– Zayan… – lép közelebb. – Robert szeretne beszélni veled. Nem árulta el, hogy miről van szó. Akármi is, szeretném, ha lejönnél! – Úgy hangzik, mintha kérlelne, pedig parancsba adta.

– Sajnálom, de nincs sok kedvem! Majd máskor! Vagy jöjjön fel!

– Kérésed számomra parancs!

Elhúzom szám a váratlan vendég miatt. Kiadós beszélgetés vár rám, ugye? Nem züllik a fogam ehhez. Mivel nincs választásom, meghallgatom, de nem fog érdekelni a dolog.

Anya magunkra is hagy, az ajtó csukódik. Robert helyet foglal az íróasztalom székén, amit felém fordít. Elég átlagos a berendezés. Egy ágy, ami az ablak mellett van. Két szekrény, tele a ruháimmal. Fehér és fekete színek uralkodnak itt. Semmi kirívó.

Robert megköszörüli a torkát, aztán mosoly szökik szájára. Lehuppanok az ágyamra, és úgy teszek, mintha érdeklődést mutatnék. Egészen addig így is van, amíg meg nem hallom a nevét annak a lánynak. Lanai.