1. fejezet

Lanai

Valamikor 1750-ben…

Halványan pislákolt a fény a falu templomában. Egy férfi, és egy nő térdeltek egymással szemben, miközben tőlük jobbra egy pap prédikált. Össze kellett kötniük az életüket. Egymásért, a szerelemért, és a jövőbeni gyermekeikért. Nem hagytak számukra más választást. Azonban az igenek nem hangzottak fel. A templom ajtaja kitárult, erős széllökés kíséretében. Egy öreg nő állt ott, kinek sárgás fogsora, hosszú orra látszódott ki csupán a csuklya alól. Szájából füst szállt ki, miközben szavakat suttogott a párra. Talán átkot szórt rájuk? Isten házában piros fény kezdett szikrázni a pár körül, ami mindössze csak pár másodpercig tartott. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy kárhozatba taszítsa azt a két embert. Hogy milyen átokról van szó? Talán a jövőben kiderül.

2020 tavaszán

Egy unott sóhajjal csukom be a könyvet, amiből sosem tudhatok meg többet. Mindig csak ugyanaz. A boszorkány, a pár, és az átok, ami végig kísérte a családomat. De van egy dolog, egy érzés, ami változatlan. Egy oly erős kapocs, ami váratlanul csap le. Szerelem. De ez nem az a fajta, amit a hétköznapi ember érez. Rá lehet mondani, hogy ez szerelem, ami első látásra alakul ki. Ennek tényét nem tagadom, de itt teljesen másról van szó.

A szüleim azt gondolták, hogy a nővérem fogja megsínyleni ennek az átoknak a súlyát. De tévedtek. Én lettem a szerencsés. Lanai Hudson, aki tizennégy éves. Teljesen tapasztalatlan, aki még az életről sem sejthet sokat, mégis egy ilyen mély dologgal szembesül. Noha tizenhárom éves koromban avattak be, mégis minden napom azzal telik, hogy újra, és újra rácsodálkozzak erre.

Ha a nővérem, Sarah került volna a kétségbeesésbe, nyugodt életem lenne. Akárcsak a jövőm, ami pedig hétköznapi. Azonban számomra semmi sem könnyű. Nem tudom, hogy milyen iskolába járni, ugyanis magántanárok vettek körbe. Barátaim sincsenek. Sarah elhívhat bárkit, ezt én nem tehetem meg. Néha úgy érzem, sötétben tapogatózom. A szüleim viszont teljesen határozottak. Kijelentették, hogy nem találkozhatok azzal a személlyel, akivel teljesen megváltoztatjuk majd egymás jövőjét. Aki nélkül lélegezni sem leszek képes. Van, amikor eljátszom ennek a gondolatával. Vajon mennyire fog szeretni engem, és én őt?

Bár sosem árultam el senkinek, de volt rá példa, amikor a szívem heves dobbanásokba kezdett, mint amikor izgalmat érez valaki egy verseny miatt. Vagy annál is erősebb. Azokban a pillanatokban gondoltam arra, hogy a közelemben lehet. Erős vágyat éreztem, hogy megkeressem. A szüleim miatt azonban, vissza kellett fognom magam.

Hamarosan tizenöt éves leszek. Tele kérdésekkel, és vággyal. Azzal a vággyal, ami bennem egyre erősebb, és erősebb. Látni akarom. Tudni, hogy ki ő. Talán a szívem áhítozik érte, vagy az átok általi kötelék. Azt hiszem, ezt nehéz megmagyarázni. Főleg nekem.

Azonban van egy dolog, amiben biztos vagyok. A szüleim titkolóznak. Nem csak egy dolgot nem árulnak el, hanem számtalant. Én viszont tudni akarom.

2021 nyarán

– Boldog születésnapot! – Sarah ad egy ajándéktáskát a kezembe, majd leül mellém az ágyamra. – Azt hiszem, erre szükséged lesz!
– Köszönöm! Bár, ha nem arról a dologról van szó, akkor nem hiszem!

Csak egy aprócska mosoly a válasza. Tizenöt éves lettem. Egyre kuszább érzésekkel. Néha, mintha fájna a testem. Egyszer a fejem, aztán a karom, olykor a lábam is. Erről csak Sarah tud. Egy alkalommal elvitt az orvoshoz, egy alapos kivizsgálásra, de kiderült, hogy semmi problémám sincs. Teljesen egészséges vagyok. A fájdalmakat az átok okozza. Sarah így gondolja, és talán én is. A szüleim egyre jobban aggódnak azért, hogy találkozom azzal, akivel szerintük nem lenne szabad. A nővérem viszont ellenkezőleg vélekedik. A fájdalmakból arra a következtetésre jutott, hogy minél hamarabb meg kell találjam. Azt már nem említettem neki, hogy én még inkább erre vágyom. Ez a szó… Vágy… Nem épp a leghelyesebb megnevezése mindannak, ami bennem mozgolódik. A szívem sajog, és félek, ez egyre rosszabb lesz.

A táskában egy könyv van. Kiemelem. A szatyor a földre kerül, amit Sarah a kezébe vesz. Végig simítok a tárgyon. Keményfedeles, bársony borítással, és élénk kék színben pompázik.

– Tudom, hogy furdal a kíváncsiság, és ennél sokkal több is van benned, de…

Kinyitom.

– Ez… – Egy pillanatra ránézek, aztán vissza fordítom a fejem az ajándékra. – Üres…

– Igen. Naplónak szántam. Ha rá is jössz valamire, leírhatod. És idővel talán minden kirakós darabka a helyére kerül. – Bal kezét a jobb térdemre helyezi, enyhén megszorítva azt. – Könnyebb így, mint mindent a fejedben tartani.

– Azt hiszem. Köszönöm, Sarah!

Egy ölelés után magamra hagy. A szüleim később terveznek felköszönteni. Valamilyen elfoglaltság köti le őket.

Örülök a naplónak, és talán tényleg jól fog jönni. Idővel pedig hasznos is lehet. És talán, ha végre találkozom vele, akkor ketten együtt többet is kideríthetünk. Legalábbis ebben reménykedem.

2022 tavaszán

Erős fájdalom nyilal a szívembe, amitől összegörnyedek. Pont ebéd közben. Jobb kezemmel odakapok, míg a ballal erősen kapaszkodom az asztalba. Képtelen vagyok ülő helyzetben maradni, emiatt lerogyom a padlóra. Kanalak csörgésére figyelek fel, aztán megérzem szüleim érintését. Aggodalmaskodnak, kétségbe vannak esve. Még Sarah is ki van akadva. Pedig ő tudja, hogy ez miért van.

– Hívjuk a mentőket!

Elkezdek sóhajtozni, mintha azt gondolnám, ez segíteni fog majd.

– Nincs rá szükség! Anya, apa…
– Miről beszélsz, Sarah?! Persze, hogy szükség van erre! Ne légy ostoba!
– Nem értitek! Ide nem mentő kell, hanem…

– Hallgass!

Apa hangjára még én is megdermedek. Persze csak egy pillanatra.
Friss levegőre vágyom, de erőm nincs ahhoz, hogy meg is mozduljak. Hangosan zihálok, kezeim ökölbe szorítva nyomják a hideg burkolatot. Szemem erősen lehunyva. Az erős lüktetésekre koncentrálok. Mikor legutóbb így tettem, el is múlt. Talán most is.
Pár perc múlva a légzésem már nem szapora, bár remegek, de ez is el fog múlni. Veszek egy mély levegőt, felemelem a fejem, aztán kifújom az orromon.

– Jobban vagy, kincsem? – kérdezi anya hisztérikus hangon.
– Igen… – Kék szememmel az övébe nézek.

Megsimogatja a hajam, míg apa a fejét a vállamra helyezi.

– Már jobban vagyok! – nyugtatom meg őket.
– Anya, apa! – Sarah szólal meg. – Nem most először fordult ez elő vele.

– Hogy érted ezt? – Apa felemeli a fejét, hogy a nővéremre pillantson.

– Máskor is voltak fájdalmai. Amikor először láttam, hogy fájt valamije, elvittem az orvoshoz, de…
– Mikor? – Anya hangja rideg. Még sosem hallottam ilyennek.
– Még tavaly. Az orvos azt mondta, hogy semmi baja.
– Akkor semmi baja! – válaszolja apa.

– Nem értitek! – A nővérem hangjában érződik, hogy kezd idegessé válni. – Ez így nem normális! Ti is tudjátok, hogy miért történik ez vele! Miért kínozzátok? Ideje lenne, hogy végre találkozzon azzal, akivel összeköti…

Apa az asztalra csap, amitől mindhármunk megdermed. Észre sem vettem, hogy mikor állt fel. Farkasszemet néz a nővéremmel. Mintha tudatban beszélnének. Sarah azonban elfordítja arcát, aztán ott hagy minket.

Ezzel az egésszel bebizonyították, hogy hallani sem akarnak a találkozásról. De ez vajon milyen következményeket von maga után?

2022 nyarán

A szívem őrülten zakatol, miközben egy zacskó tésztát tartok a kezemben. Tegnap lettem tizenhat éves. A fájdalmak gyakoribbak lettek, és erősebbek is. De ha hihetek a szívemnek, akkor… Akitől tiltva vagyok, itt van. És én látni akarom. A tésztát berakom a bevásárlókocsiba, kerülve anyám tekintetét. Könnyen leleplezném magam, és azt nem tehetem meg.

Enyhe bizsergés szalad végig gerincemen, a szívem továbbra is ütemesen dobol bennem. Talán remegek is. De mindezek mellett, forróságot érzek egész testemben. Jóleső melegséget. Nem tehetek róla, de tetszik.

– Azt hiszem, szükségünk van még fűszerekre. Az a másik sorban lesz.

Anya elindul, én pedig követem. Vidám hangulatban van már hetek óta, így lehet, hogy ez tönkremegy, ha megtudja, itt van az, akit látni sem akar. Az oldalamon, mellettem. Vele ellentétben én erős vágyat érzek ez iránt.

Váratlan forróságot érzek bal vállamon. Félig megfordulok, ugyanis egy kéz szorít, akinek tulajdonosa arra kényszerít, hogy vele szemben álljak. Egy sötét szempár néz rám igézően. Vállig érő fekete haja szinte körbeöleli arcát. Szemöldöke nem túl vastag, finoman ívelt, akárcsak orra.

Szabadon lévő kezével arcomhoz ér, közben csökkenti a távolságot. Testének hője felpezsdíti a véremet, a szívem elégedetten verdes mellkasomban.

– Végre megtaláltalak! – Szavait suttogva adja tudtomra.

Szája az enyémhez ér. Ösztönösen hunyom le szemem. Tenyeremet hátára simítom. Ajkának puhasága elködösíti a tudatomat. Nem gondoltam sosem arra, hogy kényszert éreznek a csókra. De most jobban vágyom rá, mint bármi másra.

Úgy érzem magam, mintha kiéhezett lennék. Több érintést akarok, több simogatást. Mindenből is többet, még akkor is, ha csak most bukkant fel előttem.

Ám ennek váratlanul vége szakad. Csak a hűvösséget hagyja maga után. A csuklómat valaki szorosan fogja közre, hogy elrántson attól a fiútól, aki miatt csillapíthatatlan vágyat érzek. Hátam az anyám mellkasához ütődik. Sóvárogva nézek arra, akinek izzó szeme most az anyámra szegeződik.

– Legyen átkozott az a nap, amikor az a két szégyentelen összekötötte az életét!

Anya sosem volt ennyire rideg. Soha nem ejtett ki olyan szót a száján, amiről úgy gondolta, hogy ártalmas lenne. Most azonban szikrázik belőle a gyűlölet. Vajon miért lett ilyen? Miért nem lehetek együtt ezzel a fiúval? Mi történt a múltban, ami megváltoztatta a családom sorsát? De talán, az első kérdés lehetne az, hogy mi volt abban az átokban?